Hirdetések

In memoriam Olajos Terézia

Gyakran ébredtem arra, hogy szarukeretes szemüvege hatalmas lámpabúráján koppant, mikor oly lelkesen magyarázta éppen Homérosz világának csodáit, vagy a nagy görög drámaírók “tengerikígyó-szerű” mondatait, vagy éppen a bizánci történetírók finom célzásait. A szférák zenéje – csak így hívtuk ezt a csengő hangot. Olajos Terézia Tanárnő mindig olyan lelkesen magyarázott, hogy utólag is szégyellem magam, ha néha-néha az elbóbiskolás útjára léptem.
Most pedig a Tanárnő szenderült el, immáron végleg. Lassan egy hete, hogy elment, de még mindig nehéz elhinnem, hogy ő már nem oktatja tovább a görög nyelv szépségeire az újabb és újabb hallgatókat. Nemrég még ott ültünk bent a tanári szobájában a csipketerítővel letakart asztalka mellett és figyeltük, hogyan magyaráz, ismerteti a darab szüzséjét (annyira szerette használni ezt a szót, mindig kuncongtunk magunkban, ha meghallottuk), vagy az adott mondat fordítását próbáljuk összerakni előbb nyelvtanilag a leghelyesebb módon, aztán magyarul is (vagyis helyesen és magyarosan) végül pedig a szépirodalmi fordítás következett, amihez mindig elővette a műfordítást, hogy inspirációt merítsen. Már tíz év is eltelt, hogy utoljára ültem ebben a tanári szobában, mégis oly elevenek ezek az emlékek, mintha csak tegnap lett volna.
Szerettem az óráira járni, legfőképpen akkor, mikor a teljes görögös évfolyam, a három jó barát együtt volt, a Tanárnő is ezt élvezte igazán, mert mindannyian értelmes hozzászólásokkal gombolyítottuk tovább az óra fonalát, és rajta is láttuk, hogy mennyire büszke a kis csapatra.
Gyakran mintha csak magának mondta volna a tananyagot, mintha önmagát szórakoztatta volna azokkal a gyönyörű mondatokkal, amelyeket együtt olvastunk, de ez így volt jó, mert láttuk rajta, hogy mindaz, amit csinál, azt nagyon-nagyon szereti és ezzel jó példát mutatott számunkra.
Nélküle ma nem mondhatnám magam ógörög szakos bölcsésznek sem. A folyosón ülve épp azon morfondíroztam, hogy ott hagyom a szakot, mert semmi értelmét nem láttam, úgy éreztem, hogy túl sok energiát fektetek bele feleslegesen. A Tanárnő éppen akkor jött be az egyetemre, szóba elegyedtünk, mikor megemlítettem neki a szak elhagyására vonatkozó gondolataimat. Azt hittem, hogy megértő lesz és támogat majd az elhatározásomban, ám Ő mégis az ellenkezőjéről győzött meg. Ezért nem lehetek neki eléggé hálás. Köszönöm Tanárnő!
Hogyha Rá gondolok, eszembe jutnak az Iliász-szövegolvasások, a gyorslábú Akhilleuszról szóló részletek. Ez a szép epitethon ornans, egy görögös accusativusszal szerkesztve mindig elbűvölte. Hiszen Ő is ilyen volt: gyorslábú, apró cipellői ütemes gyorsasággal kopogtak azon a bizonyos harmadik emeleti folyosón. Már messziről tudtuk, hogy érkezik, legalább három táskával felpakolva.
De mindez már sajnos elmúlt, emlékezetünk őrzi ezeket a szép pillanatokat, benne megőrizve a Tanárnő kedves személyiségét, segítőkészségét, ember- és tudományszeretetét, hogy továbbvigyük azt az alázatot, amivel Ő viszonyult a szeretett tudományához.
Nyugodjék békében Kedves Tanárnő!
Hirdetések

Hozzászólás

%d blogger ezt szereti: