A túlélés ösztöne – Cormac McCarthy: Az út

Lassan fogynak a könyvek a régi könyves kihívásból, amit annak idején teljesíteni nem sikerült, de azóta is folyamatosan olvasok, ami talán nagyobb siker. Még ezen a listán, mint egy Pulitzer-díjas alkotás, szerepelt Cormac McCarthy Az út című regénye. Már nem emlékszem, hogy miért éppen ezt a könyvet választottam erre a kategóriára, hiszen a leírások alapján sem egy életvidám könyv. Ezt a kötet elolvasása után is így gondolom.
Kép forrása: http://www.inquiriesjournal.com/

Egy posztapokaliptikus világban járunk, apát és fiát követjük, hogyan menekülnek, hogyan próbálnak életben maradni, túlélni. Nem tudjuk, hogy mi történt a világgal, mintha olyan pusztító tűzvihar söpört volna végig a Földön, ami után nem sarjadhat élet. A környezeti leírásoknál folyamatosan az motoszkált a fejemben, hogyha nem nőnek újra a fák, nem hajtanak ki a növények akkor hogy lesz itt túlélés? Van-e így bármilyen értelme a túlélésnek? Van-e remény arra, hogy a Földgolyó egy eldugott zugában fennmaradtak az élethez méltó körülmények? Nem éreztem, hogy bármilyen jó történhet még abban a világban.

Ahogy apa és fia mennek az úton, szinte velük együtt vártam, hogy az úti céljuknál találjanak valami jót, valami szépet. Talán azért is, mert az apa folyamatosan azt súlykolta, hogy minden jó lesz, minden rendben lesz. És én is elhittem, el kellett, hogy higgyem. Ha nem hiszem, akkor pusztító tűzvihar nélkül is elérkezett az a világ. Micsoda óriási lelkierő kell ahhoz, hogy egy gyermeket még a legborzasztóbb, legfélelmetesebb körülmények között is arra ösztökéljük, hogy igenis jó lesz minden, hogy ki kell tartani. Tudva mindazt, hogy nincs már remény, hogy a betegség hamarosan leterít és a gyermek egyedül marad. De a hitet, a reményt és a szeretetet át kell adni neki.
Kicsit azért fura apa és fia kapcsolata. A szeretet szorosra fűzi, de mindvégig éreztem, hogy valami láthatatlan erő elválasztja őket. A veszedelem azonban mindig szorosabbra fűzi a szálakat. Vagy éppen meglazítja, ha az apa valami komoly veszedelembe sodorja őket, amiből csak szerencsével szabadulhatnak. A gyermek világa másabb, valószínűleg egy fantáziadúsabb, színesebb világ, ami csak a fejében létezik, az álmain keresztül, ahová senkit nem enged. Apja hiába kérleli, hogy meséljen, mondja el az álmait, a gyermek mindig megtagadja a kérést. Ez a bezárkózás talán azért van, mert tudja, hogy az apja meg fog halni. Aztán kiderül az is, hogy a fiú még hisz, az apja már nem, de buzdítja a fiát, hogy higgyen és ebben számomra nagyon szimpatikus.
Van egy olyan vetülete is a könyvnek, amelyet nehezen dolgozok fel, nehezen fogadok el: vannak nagyon-nagyon rossz emberek, itt konkrétan kannibálokká váltak és vadásznak azon társaikra, akik ezt nem hajlandóak megtenni. Nem tudhatom persze, hogy ezek a körülmények hogyan hatnak az emberre, az életben maradás mindent felülíró ösztöne hajtja őket vajon? És ezért a legnagyobb szörnyűségekre is képesek? Egy ilyen világban minden emberi morál megszűnőben van, hogy ösztöneink vegyék át az irányítást és állatias viselkedésre kényszerítsenek bennünket.

Ha jól belegondolunk ez egy rettenetes jövőképet fest elénk: a civilizációs fejlődés iránya visszafordul, nem az együttélés nagyszerűsége felett járunk örömtáncot, hanem a puszta “élés” lesz a jelszó. Érdekes, hogy ez az együtt most mennyire hangsúlyosnak tűnik nekem, pedig maga a regény ezt külön nem is hangsúlyozza.

Számomra az volt a könyv legnagyobb erőssége, hogy még erősebben sarkallt arra, hogy bízzak és reménykedjek, hogy pozitív attitűddel szemléljem a jövendőt. Fontos, hogy mindig legyenek emberek, akik hordozzák a fényt, akik megőrzik azokat a tulajdonságokat, amelyek emberré teszik az embert.

Leave a Reply

%d bloggers like this: