Feltárulnak a titkok – Szabó Magda: Az ajtó

Nem kétséges, hogy Szabó Magda egyik legismertebb alkotása Az ajtó, melynek elolvasása nem húzódhatott tovább. Bár könnyen olvastatja magát, annál nehezebb viszont szabadulni tőle. Szeredás Emerenc története teljesen magával ragadott.

Szabó Magda állandóan átver engem, művei sosem azt adják, amire számítok. Mindig várom a nagy katarzist, a felszabadító és megkönnyítő élményt, ám cserébe még nagyobb súlyokat tesz az ember vállára. Az ajtó című regény is ragyogó példája ennek, hogy nincsen katarzis, csak konfliktusok és kiengesztelődések sírig tartó sorozata, a végső lezárás felszabadító aktusa nélkül. Már a Freskónál is hiányoltam a regény végéről a nagyjelenetet, ami nem oldja meg a konfliktust, de oldja a feszültséget és reményt ad a későbbi megbékélésre.

Szeredás Emerenc és az írónő találkozásának, összebarátkozásának nagyívű története Az ajtó, veszekedések és kibékülések folytonos sorozata, melynek végén ott marad az árulás bűntudata, amellyel az írónőnek együtt kell élnie, fel kell dolgoznia. De anya-lánya kapcsolatként is értelmezhetjük kettejük viszonyát: az írónő elhunyt édesanyját látja (még inkább: látni szeretné) az öreg házvezetőnőben, míg Emerenc számára a meg nem született lányát jelenti az írónő. Az írónő vágya a közelebbi kapcsolatra, mélyebb barátságra, ahol a lelkek valóban összeérnek, Emerencnél nem talál visszhangra. Az öregasszony a ráció szilárd talaján áll, mindent a praktikum határoz meg, ahol apró gesztusok erejéig az érzelmek is jelen vannak, de semmi több. Ez a praktikumon és ráción alapuló élet a legmélyebb humánumot rejti magában, az emberszeretetnek olyan fokát, melyre – azt hiszem – nagyon kevesen tudunk eljutni. Emerenc rejtegette azt, aki elrejtésre szorult, megmentette a pusztulás szélén állókat, mi ez, ha nem a legnagyobb jóság?
Mindez mégsem derülhet ki, mert Emerenc, a kemény és dolgos Emerenc képébe ez nem fér bele. A gyengeség és gyengédség olyan fogalmak, amelyek számára csak a négy fal között léteznek, az ajtó mögött, ahová más embernek nincs belátása. És ebben áll a nagy konfliktus: a külvilág nem szerezhet tudomást erről az isten-közeli énjéről. Lelki sérülései tették őt olyanná, amilyennek látjuk: keménnyé, de mégis emberivé, de nem veszett ki belőle a szeretet sem, ezt látjuk, ahogy az írónővel formálódik a barátságából. 
Az írónőt viszont épp az teszi hivatása mesterévé, hogy a lélek kiváló ismerője, emberi kapcsolatok értő szemlélője. Emerenccel való kapcsolatában viszont pont ezek az ismeretei mondanak csődöt, nehezen tud közeledni hozzá. A barátság csak lassan alakul, formálódik, olykor hatalmas viták jelzik a közeledést. A legvégső ajtó szimbolizálja a bizalmat, aki ezen beléphet – és ez csak az írónő privilégiuma – Emerenc lelkéhez teljes hozzáférést kaphat. 
Éppen ezért olyan óriási az a lelki konfliktus, amiben a mű eléri a tetőfokát, mert a humánum és egy nagyon közeli barátság kerül konfliktusba. Emerenc, mintha anyja helyett anyja volna az írónőnek, ami miatt lehetetlen, hogy nagy betegsége idején ne a segítés emberi és isteni parancsának engedelmeskedjen ahelyett, hogy a bizalom bástyáját védené. Emerencnek szilárd büszkesége, a képessége, hogy mindenen felül tud emelkedni, sokkal fontosabb, mint az élete. Megrogyott büszkeségével már az életének sincs értelme tovább. Az írónő meg ott marad kétségek és állandó lelkifurdalások között, mert azzal, hogy megmentette Emerencet, egyúttal halálra is ítélte. Ezek a kétségek ólomsúllyal nehezednek az írónő és az olvasó vállára is, hogy élet és halál küszöbén mi az, ami igazán fontos, és ki az, aki igazán fontos, a te, vagy az én?
Van a regénynek egy másik olvasata is szerintem, vagyis az, hogy Emerenc jeleníti meg Szabó Magdának az írásba, az írói munkába vetett hitének megrendüléseit, elbizonytalanodásait. Nagyon érdekesek azok a részletei a műnek, mikor az írónő és Emerenc a kultúráról, az írásról, művészetről beszélnek. Az öregasszony két lábbal a földön állva tagadja ezek fontosságát, számára ez csak szemfényvesztés, ettől nem lesz jobb senkinek, ezek nélkül is lehet teljes életet élni. Végül épp a regény léte a bizonyíték, hogy mennyire fontos a művészet, mert a regény nélkül most nem beszélnék ezekről a témákról.
Azt hiszem, hogy Szabó Magda még párszor át fog engem verni, mert sosem úgy vet véget a könyveinek, ahogyan én azt elképzelem. És ez jó, mert így tanulok.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s