Gondolatok a színházról #3 – Gobbi Hilda

Gobbi Hilda nevével gyerekkoromban találkoztam először, amikor nagyszüleim könyvespolcán megtaláltam önéletrajzi kötetét. Ez a kötet akkoriban kevéssé vonzott, helyette akkor a mellette sorakozó Moldova-köteteket bújtam. A színésznő neve akkor még nem sokat mondott nekem. Aztán sokáig semmi. Tudtam persze, hogy neves színésznő volt, de az életéről semmit sem tudtam. Nem is olyan régen jártam a Színészmúzeumban, ami az ő kezdeményezésére készült. Végül ez volt az a pillanat, amikor a könyv újra a kezembe került.
Nagyon gyorsan ment az olvasás, Gobbi Hilda nem csak kiváló színésznő volt, de írásában is ott van az a közvetlenség, ami őt jellemezte. Eddig csak ma élő színészekkel olvastam interjúkat, így különleges volt a könyv amiatt is, hogy végre megtudtam, mit jelent színésznek lenni, és nem utolsósorban mit jelent embernek lenni. Mert Gobbi Hilda kétségtelenül nagy ember volt. A sors hol kegyesebb, hol meg kegyetlen volt vele, de mindezek ellenére sose vesztette el önmagát, mindig tudta, hogy neki mi a dolga, akár a színpadon, akár az élet más területein.
Manapság, ha Gobbi Hilda neve szóba kerül, nem elsősorban a színészi nagysága jut az ember eszébe, hanem a baloldalisága, vagy kommunistássága. Persze mindez negatív előjellel. Pedig éppen ő volt az, aki ezeknek az eszméknek a legszebb arcát valósította meg, a forradalmi lelkület nem valaki ellen irányult, hanem valami mellett, valamilyen jó ügy mellett. Micsoda nagyszerű tett volt például a színészotthon létrehozása, vagy maga a színészmúzeum is! Vagy a háború után a Nemzeti Színház felújítása. Hogy mindezekért nem volt rest tenni, menni és nem utolsósorban játszani. És elment mindenhová játszani, vagy csak szavalni, kultúrát közvetíteni a munkásság számára is. Humanista volt, azt hiszem, mert tetteiben az emberszeretet, az emberekért, főként az elesettekért való tenni akarás vezette.
Megrendítő volt olvasni azokat a részeket, amelyekben a második világháború idejét, az akkori körülményeket meséli el. Még a legnehezebb körülmények között is a tenni akarás jellemezte, és emberi nagysága ott mutatkozott meg igazán, hogy még az ellene mocskolódóknak és felbujtóknak is megbocsát, nem neheztel a besúgókra, akik pedig voltak szép számmal. Bár az a világ tele volt gyűlölettel és fájdalommal, de nem egy fekete-fehér világ volt az, hanem egy sokkal árnyaltabb, színesebb, és Gobbi Hilda mindenkiben igyekezett megtalálni a jót és a szépet.
Sajnos nem adatott meg nekem, hogy színpadon lássam játszani, pedig nem mindennapi élmény lehetett. Könyvéből is az derül ki, hogy neki a színház volt az élete, az otthona, ott tudott igazán kiteljesedni. Szerepeit egytől-egyig szerette, és ha a kritikáknak hinni lehet, nagyon jól csinálta. A könyvében önmagát sosem dicséri vagy feddi meg, mindig a kritikusokat idézi, akik legtöbbször el voltak ragadtatva a játékától, mert az mindig hiteles volt. De azért tudott igazán hiteles lenni a színpadon, mert magánemberként is az volt.
Utolsó színdarabjainak egyike Spiró György Csirkefej című darabja volt. Ennek az elejébe belenéztem, a kezdőjelenet Gobbi Hildáé. Még mindig libabőrös leszek, ha visszagondolok a macskáját kereső majd elsirató öregasszony képére.Igazán megrendítő és jól mutatja a Művésznő igazi nagyságát.

Leave a Reply

%d bloggers like this: