Gondolatok a színházról #2

Az előző írásom után gondolkodtam el azon, hogy vajon melyik színdarab a jobb: az amelyik megnevettet és elégedett mosollyal nyugtázom, hogy ez jó volt, vagy az a darab, ami után percekig nem bírok a székből felállni, mert annyira komolyan megérintett. Persze nehéz a minőségi kritériumok között választani és jobbnak-rosszabbnak minősíteni darabokat, sokkal inkább azoknak az emberi lélekre, észre gyakorolt hatását érdemes vizsgálni. Mert mindkét verzió hasznos kell, hogy legyen.
A hangsúlyok valószínűleg a drámaibb, nagyobb katarzist kiváltó darabok felé billennek el. Erre nagyon jó példa az ókori görög színjátszás és az agónok, melyben három drámára jut egy szatírjáték, vagyis egy vidámabb darab. Emellett külön kategóriaként létezett a komédia, a közélet álruhába öltöztetett kicsúfolása, legalábbis arisztophanészi értelemben. A görög dráma a közélet szerves része, a színjátszás komoly társadalmi esemény, a színdarab egyszeri és megismételhetetlen teljesítmény, ezért jóval nagyobb hatást is lehet neki tulajdonítani. A fennmaradt darabokat olvasgatva könnyen meggyőződhet róla az ember, hogy igazán csak a tragikum képes kiváltani a katarzist, ami a dráma végcélja.
A katarzis megtisztulás. Vajon a szónak ebben az eredeti értelmében hogyan értelmezhető egy színdarab katartikussága? Mitől tisztul meg az ember egy színdarab megtekintése után? Mi az a lelkiállapot, amely jellemzi a katarzist? Szó szerint katartikus élmény a keresztelő, ahol a frissen keresztelt (persze csak felnőtt korban) tudatára ébred annak, hogy teljesen bűntelen a keresztelés pillanatában. Ezt nevezhetjük döbbenetnek is akár, de lehet félelmetes is. De egy lelki megrázkódtatás is, melynek leülepedése után friss gondolatok születnek az emberben. Lehet, hogy ez az, amiről azt írtam, hogy az a jó színház, ami elgondolkodtat? 
Valóban lehet ez a célja a színháznak, megmutatni a problémákat, nehéz szituációkat, de mindig úgy, hogy nyitva hagy egy kiskaput. Talán a katarzis maga ez a kiskapu, hogy az egyértelműnek látszó szituációban is ott marad még valami, ami nem hagyja nyugodni az embert, ami után az motoszkál az ember fejében, hogy ennek meg ennek nem máshogy kellett volna történnie, nem lett volna jobb így vagy úgy? Egy másik hasonlat is eszembe jutott: amikor rácsapják valakire az ajtót, ám az résnyire továbbra is nyitva marad. Benne van a nagy lelki megrázkódtatás és a továbbgondolás lehetősége. Persze egyáltalán nem biztos, hogy ez a lényege, de most valahogy ez tűnik megfelelő magyarázatnak számomra.
De visszatérve a komédiára: ott kevéssé érzem, hogy erről szólna. A nevettetés és nevetés más húrokat pendít meg az emberi lélekben. Ha az arisztophanészi komédiát nézzük, akkor igazán azt látjuk, hogy szelepként funkcionál a közéleti feszültségek levezetésére. Ez jól jelzi azt is, hogy a színház és közélet mennyire közeli nexusban volt akkor, és mennyire eltávolodott tőle azóta. A színjátszás a Kr.e. 5. században még nem csak és kizárólag a szórakoztatásról szólt, de később egyre inkább efelé billent a mérleg nyelve, elég az újkomédiára, benne Menandroszra vagy a római Plautusra és Terentiusra gondolni. 
A mai színjátszásban már teljesen összekeveredtek az antik világban még oly különálló műfajok, nehéz volna összehasonlítani az ókori mintákkal. Visszatérve a kezdeti kérdésfelvetéshez: a sírva nevetős és a székbe süppedős színdarabok egyformán fontosak, az ember lelkiállapotától függően választja egyiket vagy másikat. A választás függhet a néző olvasottságától, kulturális hátterétől, iskolázottságától is. Szóval bonyolult kérdés.

Leave a Reply

%d bloggers like this: