Verset írtam #13 – Nyárutó-őszelő

A természet állandóan figyelmeztet a változásra. Apró jelekből következtethetünk az eső, fagy, a rossz vagy éppen a jó idő közeledésére. Nagyszüleinktől megtanulunk mindenféle népi bölcsességet, amely minket is segít kiigazodni a természet állandó változásában. Néha azonban mi is észlelhetünk olyan dolgokat, amiket éppen nem hagyományozott ránk senki, de mégis érezhetően valami változást hoznak. Hogyha nyitott szemmel járunk a világban, ezek az apró jelenségek – amik elsőre jelentéktelennek tűnnek – mégis hordoznak számunkra valamilyen üzenetet. 
A költő figyeli ezeket a jeleket, és valamilyen különös módon képes ezekből valami bölcs vagy szép gondolatot kicsiholni, és a legapróbb rezdülés képes elindítani egy olyan gondolati ösvényen, ami akár jó messze is vihet.
A magam egyszerű módján én is figyelek, és ha meglátok valami érdekeset, azt meg is írom. Bár költő nem vagyok, és túlságosan nagy dolgokat nem is tudok megfogalmazni, de azért szívesen adom közre, amit látok, és amit ennek kapcsán érzek. Mai versem a nyárutó egy reggelének megfestése.
Nyárutó-őszelő
Bágyadt vörös tányér volt a Nap,
szétfolyni készült, ahogy
Isten varázsecsetjével
sugarakat húzott
az égre pottyantott
narancsvörös pacából.
Bágyadt vörös tányér volt a Nap,
csak ült az égen,
mint ki búcsúzik,
csak pislogott,
de nem vakít.
Bágyadt vörös tányér volt a Nap,
kínlódva dugta ki
még lángoló arcát,
a sötét éji
felleg-takarója alól.
Bágyadt vörös tányér volt a Nap,
látszott rajta a nyárutó
csendesen kínzó gondolata,
a múló szabadság derűje,
de körbefont már mindent,
az Ősz hideg lehellete.

Leave a Reply

%d bloggers like this: