Hamlet – először

A Trónok harcára mondják, hogy brutális, és egymás után halnak meg az emberek, a főbb szereplők. Mielőtt bárki a szívünkhöz nőne, már el is kell pusztulnia. Mindez persze nincs előzmény nélkül, hiszen ez a drámák, tragédiák eszköztárának része, ami most nekem speciel a Hamlet olvasásakor tűnt fel.
Amikor tananyag volt a gimnáziumban a Hamlet (már ha valóban az volt, erre már nem emlékszem), nem olvastam el. Nem ez volt az egyetlen kötelező, ami így járt nálam. Később aztán sort kerítettem folyamatosan ezekre a könyvekre, és abszolút nem bánom, hogy akkor kimaradtak, mert most messze jobban tudom értékelni az akkor csak kínszenvedések árán elolvasott könyveket.
Úgy emlékszem, hogy akkoriban szerettem Shakespeare-t olvasni, a Rómeó és Júlia kimondottan tetszett, mert tragédia létére sokszor vicces is tudott lenni. Ma már tudom – több Shakespeare darab elolvasásával a hátam mögött – hogy a darabjainak az adja a savát-borsát, hogy kitűnően elegyíti a komikus elemeket a drámaisággal, melyet aztán tragédiáig fokoz. Ahogy tette ezt a Hamletben is.
Nagyon izgalmas volt olvasni ezt a darabot – Arany János tolmácsolásában meg végképp. A mű első kétharmadában még nem érződött a szörnyű végkifejlet, bár tudni lehet, hogy atyjának gyilkosa elnyeri méltó büntetését. De azzal nem számoltam, hogy szinte nem is marad élő ember a darab végére. És ez valahogy elrontotta az összképet. Hiába volt meg a bosszú, hiába oldódott meg a konfliktus, nem éreztem azt, hogy a tragédia előremutató lenne, mint a Rómeó és Júlia esetében, ahol a főszereplők tragikus halála egyértelműen lezárja a konfliktusokat és a harcban álló felek békés együttélését vetíti előre. De a Hamletben ezt én nem érzem.

Kép forrása: www.openthemagazine.com

Ha nem vesszük figyelembe a sok értelmetlen gyilkolászást, akkor a Hamlet egy igazán punk darab. Jó a szövege, a terve, hogy bolondnak tetteti magát, aminek a szerepében érezhetően lubickol. Okos emberként próbál bosszút állni, nem karddal, hanem az eszét használva próbálja romlásba dönteni atyja gyilkosát. Hatalmas ötlet a színdarabnak álcázott vádbeszéd, melyet nagybátyja fejére olvas (illetve mondat a színészekkel) – a szavak mérges tőr gyanánt hatolnak a gyilkos szívbe. A lelkiismeretre próbál hatni, hátha egy idő után nem bírja majd a nyomást, tetteinek súlyát. Egy regényben ez lehet, hogy működne is, a színpadon ennek kimenetele erősen kétséges. 

A bosszú kétélű fegyver, mert a bosszúálló saját magán is sebet ejt tette következményeként. Legalábbis egy olyan világban ahol létezik lelkiismeret. Hamlet ezért is próbál olyan eszközökkel élni, ami segít lelkiismerete tisztaságának megőrzésében, de közben a rászabott feladatot – vagyis a bosszút – is elvégzi. És ez – bár eléggé kacifántos módon – meg is valósul.
Mindezek mellett folyamatos kétely jellemzi Hamletet, elég csak a híres Lenni vagy nem lenni kezdetű monológjára gondolni. Az élet komoly kérdéseire is keresi a választ az adott kereteken belül, ám erre így első olvasásra nem fordítottam nagyobb figyelmet, pedig lehet, hogy nem ártott volna. Lehet, hogy a következő olvasásnál sokkal több minden szemet szűr majd, amiről újabb elmélkedést lehet folytatni.

Leave a Reply

%d bloggers like this: