Gens humana ruit per vetitum nefas – egy Horatius-vers tanulságai

Ma eszembe jutott egy vers, de ez most történetesen nem a sajátom. Horatius egy ódája volt, az első könyv harmadik darabja. Valamikor régebben, még a tanulmányaim idején (azért annyira régen nem volt szerencsére) tudtam is kívülről, sőt elemeztem is. Nagyon megkedveltem akkor ezt az ódát, mert nagyon komoly ítéletet mond az emberiségről, ha nem tudja a mértéket és olyan dolgokra vágyakozik, amik elérhetőek bár, de nem tanácsos megszerezni, mert a büntetés annál súlyosabb. Nem hiszem, hogy az audacia-t, a mértéken felüli merészséget más jobban megfogalmazta volna, mint Horatius ebben az ódában.
Pedig nem úgy indul a költemény, hogy dörgedelem lesz a vége. Kéri az isteneket, hogy vigyázzák Vergilius barátja hajóját. Aztán szépen lassan a szívtelen hajósok következnek, akik egyáltalán nem félik a tengert, a vad szeleket és viharokat. Pedig kellene. Aztán fokozza tovább a merészséget és annak láthatóan negatív következményeit. És az a szomorú konzekvenciája, hogy a fokozás akármeddig folytatható. Ez volt az a pont, amikor feltettem a kérdést: mi emberek tényleg ilyenek vagyunk? Ennyire hajt minket az ismeretlen megismerésének a vágya, hogy közben aztán ne ismerjünk se Istent se embert? És ez eléggé ijesztő. Eszembe jut kedvenc sci-fi sorozatom, a Doctor Who, ahol szintén gyakran szembesülhetünk az emberi faj eme nagyravágyásának, ami a sorozatban állandó végveszélybe sodorja az emberiséget, de ott mindig van valami megoldás, amivel végül elkerülhető a veszedelem. Az is eléggé ijesztő, hogy nem egy sci-fiben találkozunk ezzel a gondolattal, hanem egy Horatius-versben, kétezer évvel ezelőttről. 
Nagyon jól mutatja ez a vers is (de lehetne számtalan egyéb példát is hozni), hogy az antik szerzők gondolatai mennyire érvényesek és aktuálisak a mai napig. Sőt talán nem túlzás azt mondani, hogy ők már ismerték az embert, minden erényével és hibájával.
A kedvencem a vers utolsó strófája:
 
 
Az ember számára nincs leküzdhetetlen magasság, mondja Horatius. Ostobaságunkban az eget ostromoljuk, ezért aztán a büntetés is megérdemelt. 
Ha már eszembe jutott a vers, gyorsan csináltam is egy idézetes képet, most ez a sláger. Persze csakis latinul, hogy azért a szintet mégse adjam le. De látszik is, hogy ebben a formában kevéssé fogyasztható. A rövidebb életbölcseletek még latinul is népszerűbbek.
 
Íme a kép:

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s