Verset írtam #12 – Az öreg tölgy tavasza

Ahogy az előző bejegyzésemben is írtam, a hétköznapoknak is megvan a maga poézise, csak figyelni kell rá, és észrevenni azokat a momentumokat, amik kiáltanak azért, hogy versbe foglaljuk őket. Minden hangban, fényben, színben van valami szép, valami elgondolkodtató. A szeles idő most megszólaltatja a fákat. Ezt próbáltam elképzelni a következő versben:
Az öreg tölgy tavasza
A parkban egy öreg tölgy morog,
recsegve-ropogva
álmodik tegnapot.
Mikor még hetykén,
minden tavasszal
égnek nyomta ágait,
s növelte dússá
lombos álmait.
Már nem kívánja az életet,
hogy hozzon új rügyeket,
s nem vágyik
új tavaszra sem.
Megadni nem tudja magát,
csak morog, recseg
mert a föld,
e kemény anya
nem ad halált,
csak életet.

Leave a Reply

%d bloggers like this: