Költői hétköznapok – Paterson

Jim Jarmusch új filmje azt hiszem, hogy komolyan megérintett.Sok történet van, amibe többé-kevésbé bele tudom élni magam, át tudom érezni a főszereplő helyzetét, a gondolatait, érzéseit. De itt most mintha többről lenne szó.

Adott egy srác, egy teljesen hétköznapi buszsofőr. Éli a normális hétköznapi életét, a megszokott napi rutin szerint. Csendes, visszahúzódó típus, aki nem szeret a társaság középpontjában lenni. Aki úgy válaszol a hogy vagy? kérdésre, hogy minden oké. Csupa felszínesség, semmi érzelem. De ez csak a látszat. Paterson – mert így hívják a főhősünket – azonban verseket ír, amiben benne van minden érzelem, amit a való életben nem akar, nem tud kimutatni. A verseiből bontakozik ki az igazi énje, amelyik a körülötte lévő világ legapróbb rezdüléseire is odafigyel.

Van egy csinos barátnője is, aki viszont épp az ellentéte: impulzív személyiség, minden érzelem ott tükröződik az arcán, nagyon kreatív, a fekete-fehér minták megszállottja. Vannak álmai (country-énekesnő lesz vagy éppen saját pékséget nyit), amelyekért tesz is. Felvetődik a kérdés: hogy keveredhet össze két ennyire különböző ember? Véleményem szerint egy módon: a lány meglátta a fiú lelkét, amelynek mélyén ott vannak a csodás versek, és ez a lélek igazán tetszik neki. És ezt Paterson is érzi. Látjuk, hogy grimaszol az újabb és újabb vacsoraötletek vagy éppen a kreatív találmányok láttán, de ezek csak felszínes dolgok, nem is látjuk vitázni őket.

Nincs hangos dráma, és földhöz vágott tányérok csörömpölése sincs a film drámai tetőpontján, amikor a kutyájuk széttépi a titkos naplót, amelyekbe Paterson a verseit írta. Látható és érezhető a fájdalom, amit a versek elvesztése jelent, és ez a fajta csendes szenvedés még szomorúbbá teszi az egész helyzetet. A versek megsemmisülése érzékeny veszteség, holott ezek csak szavak – mondja Paterson. 

Végül csodás módon oldódik meg a helyzet: egy japán turista ül mellé a padra és költészetről beszélgetnek, végül nekiajándékozza a saját – üres – jegyzetfüzetét, ezzel is jelezve, hogy hiába mondja magáról Paterson, hogy nem költő, ő mégis látja benne a poétát. Talán az is benne van, hogy a múltat le kell zárni, és nem az elveszett versek miatt kell keseregni és feladni azt, hogy verseket írjon még. A lehetőség továbbra is ott van és a tehetsége is, és ezt használnia kellene. A kedves japán költő-turista így búcsúzik: “Aha!” (Ehhez meg kell nézni a filmet, amit nagyon ajánlok).
A film azt sugallja nekem, hogy az unalmas hétköznapok is érdekesek lehetnek és szépek, ha egy költő szemével nézzük, ha észrevesszük a napi rutinban rejlő költőiséget. Kis változás, de mégis jobbá tehetjük a hétköznapjainkat. És itt jön a képbe a hasonlóság, hogy bizony én is ez a látszólag unalmas, hétköznapi figura vagyok, de bizony én is igyekszem költőien látni a világot, ami néha sikerül és születik belőle egy vers. Látni kell és írni. És megnézni a filmet. (szerintem érdemes egy próbát tenni vele).

Leave a Reply

%d bloggers like this: