A tanítójelölt

György úr, ez a szigorú tekintetű, ám melegszívű ember örömmel tekintett szét a szobában, ahol a legtökéletesebb rend uralkodott. Az ágy szépen bevetve, friss ágyneművel várta a vendéget. A szoba közepén egy régi tölgyfaasztal állt – a herceg ajándéka – melyen most vázában friss virág illatozott. Bár az ibolya elveszett a nagyobb virágok között, illata mégis betöltötte a szobát. Marcsa, a tanító úr szobalánya még egy utolsót simított az asztalterítőn, ezzel jelezve, hogy a szoba készen áll a vendég fogadására. György úr helyeslően bólintott:
 – Jó lesz Marcsám, Ferkó biztosan meg lesz elégedve – szólt a tanító és kiment a szobából és egyedül hagyta a lányt, aki Ferkó említésére a feje búbjáig elpirult. György úr ismerte kettejük kapcsolatát és nagyon szerette mindkettejüket és többek között ezért is határozta el, hogy Ferkót maga mellé veszi tanítónak, hogy átvehesse a helyét a sári iskola katedráján, mikor megöregszik.
Bársony Ferkót maga György úr küldte el a tanítóképzőbe, vállalva iskoláztatásának költségeit. A tanítót nem csak az utódlás kérdése motiválta, mikor így döntött. Ferkó idejekorán elvesztette a szüleit, akik gyermekeik jóléte és felemelkedése érdekében nem kímélték magukat és a sok munka kikezdte egészségüket. Először édesanyját veszítette el, ami komoly törést okozott Ferkó életében. Gyakori betegségeit édesanyja dallal és mesével enyhítette, más egyébre nem igazán tellett. Édesapja hiába szerette nagyon őt és testvéreit és dolgozott éjt nappallá téve, az anyai gondoskodást nem pótolhatta. Végül őt is elragadta a korai halál. Annus, az uradalmi gazdatiszt felesége sietett az árván maradt gyermekek segítségére. Az uradalomban gyakran aratott a halál és sok gyerek maradt árván. Annus, mint a lelkek gazdatisztje, összegyűjtötte szegény árvákat és nagyobbik lánya segítségével nevelgette őket és keresett alkalmas nevelőszülőket. Ferkó azonban nem került más családba, Annus nevelte. Hamar felfedezte a gyermek vonzódását a történetek iránt, ezért gyakorta olvasott fel neki, majd olvasni is megtanította. Mire Ferkó bekerült az iskolába már komoly olvasottsággal rendelkezett a korához és kortársaihoz képest.
György úr is hamar felfedezte Ferkó istenadta tehetségét, és maga is újabb könyvekkel segítette a fejlődését. Az elemit színjeles eredménnyel végezte el. A bizonyítványosztás napján György úr magához hívta Ferkót:
 – Fiam, nagyon büszke vagyok rád, még sosem volt ilyen kiváló diákom, mint te, Ezért azt szeretném, hogy átvedd a helyem. 
Ferkó, a nehézségek ellenére is vidám természetű gyerek volt, sokat mosolygott, most is így állt a tanító elé. Ám György úr szavai megdöbbentették, megijesztették, mert hirtelen elsápadt:
 – De tanár úr! – kezdte volna Ferkó, de György úr közbeszólt:
 – Azt hiszed, hogy alkalmatlan vagy a feladatra? Jól ismerlek már kicsiny korod óta és tudom, hogy nálad alkalmasabb nincs, aki méltó lenne ehhez a katedrához. A pápai kollégiumba mész, már megbeszéltem az igazgató úrral. Jó tanáraid lesznek, sokat tanulsz majd és négy év múlva már mint tanítójelölt állsz majd ezen a katedrán – mondta György úr és megsimogatta az ijedt gyermek arcát – Bízom benned Ferkó – tette még hozzá.
Ferkó eleinte nagyon el volt keseredve. Nyugodt élete volt, minden rendben ment, nem szeretett volna ebből a kényelemből kimozdulni. Végül Marcsa beszélte rá, akivel kölcsönösen elhatározták és megígérték, hogy várnak a másikra, és az utolsó vizsga után egybekelnek. Annak tudata, hogy otthon Marcsa várja, alaposan megnövelte Ferkó elhivatottságát. Tanulmányait Pápán is kitűnően végezte, az igazgató úr gyakran fejezte ki csodálatát György úrnak küldött leveleiben. Ferkó a legjobb osztályzatokat kapta a záró vizsgáin és már csak az volt, hogy a katedrán bizonyítsa tudását. György úr kijárta, hogy a sári iskolában kerülhessen sor a tanítójelölt gyakorlatára.
Ferkó vonattal érkezett, egy nappal a bizottságot megelőzve. György úr és Marcsa várta az állomáson. A fiatalok, ahogy pillantásuk találkozott, rögtön egymás karjaiba vetették magukat, megfeledkezve mindenről és mindenkiről. György úr egy apró mosolyt engedélyezett magának majd óvatos köhintéssel jelezte a fiataloknak, hogy az ölelkezés ideje lejárt, most már viselkedjenek illően. Ferkó erre őt is megölelte, aztán hármasban indultak a tanítói lakás irányába.
Csodásan telt el a nap. A közös ebéd után, amikor is nevetve idézték fel a gyermekkor emlékeit, Marcsa és Ferkó közös sétára indult. Kéz a kézben andalogtak a városban, élvezték, hogy vannak egymásnak. Nem kellettek szavak, anélkül is megértették egymást. A külvilág nem létezett ebben a pillanatban számukra. Végül a templom harangja oszlatta szét szerelmük rózsaszín felhőjét. Rádöbbentette Ferkót, hogy még van egy fontos elintéznivalója. A temető felé vették az irányt, útközben szedtek egy csokor friss virágot. Szülei sírjára vitte Ferkó a virágot. Megállt a kopott kőkereszt előtt, és imára kulcsolta kezét. Sokáig imádkozott, közben peregtek a könnyei is. Marcsa gyengéden átkarolta és fejét Ferkó vállára hajtotta:
 – Büszkék lennének rád! És én is az vagyok!
Így álltak még egy ideig a kopott kőkereszt előtt, elmerülve gondolataikban, emlékeikben. Mielőtt elindultak volna vissza a városba, Ferkó odalépett a kereszthez és megcsókolta: – Vigyázzatok ránk odafentről!
Közben leszállt az est, de nem történt már semmi említésre méltó. Csendben elköltötték a vacsorát a tanítói lakásban, majd ki-ki a maga szobájába ment. Ferkó még a másnapra próbált készülni. Könyvei ott tornyosultak mellette az asztalánál. Hol egyiket, hol a másikat vette kézbe, de már nem bírt koncentrálni. Izgult. Mindig magabiztos volt, az iskolában minden vizsgán ő volt a higgadtság és nyugodtság szobra, de ezúttal nagyobb volt a tét. Tudta, hogy mindenki azt várja, hogy jól teljesítsen. Tudta eddig is, de annak tudata, hogy ezen az egy órán múlik a jövője, most tört kínzóan a felszínre. Letette hát a könyveket és fel-alá kezdett járkálni a szobában. A bukás réme, és a vele járó csalódás fenyegető fellegként tornyosult fölötte…

A temetőben újabb kőkereszt áll. Egy megtört asszony áll előtte és friss csokrot tesz a sírra. A nagyobb virágok között megbújó ibolyák illata könnyeket csal a szemébe. Csendben megcsókolja a keresztet, majd hazaindul. A kereszten a felirat már csak halványan látszik: “Itt nyugszik Bársony Ferkó tanítójelölt, az angyalok tanítója. Emeltette örökké szerető Marcsája.”

Leave a Reply

%d bloggers like this: