Az út haza – egy csodás szerelem meséje

A hazatalálás motívuma sokszor felmerült már bennem. A hazatérés számomra egyfajta megtisztulással járó esemény, akár testi, de még inkább lelki értelemben. Ezért is szívesen nézek filmeket ebben a témában, a Régi környék című filmről már írtam is korábban. De megjelent a hazaút motívuma a novelláimban is, hogy a szereplők megtalálják a nyugalmat, amiért oly régóta harcolnak.
Jól illeszkedik ebbe a sorba Zhang Yimou (Csang Ji-mou) filmje, amely Az út haza címet viseli. Már régóta kacérkodtam a filmmel, már legalább hét-nyolc éve terveztem a megnézését, sőt bele is kezdtem már, de valahogy mindig hamar feladtam. Mostani elhatározásom annyira szilárd volt, hogy semmi sem tartott vissza, és végignéztem, néha a könnyeimmel küszködve. Csodálatos, megható történet egy lányról, aki a szerelméért mindent megtesz, órákat gyalogol, téli hóvarban várakozik. Teszi mindezt Kínában, ahol ilyesmiről szó sem lehetett akkoriban. És nem más alakítja ezt a lányt, mint a gyönyörű Zhang Yiyi (Csang Ce-ji), akit előtte a rendező egy másik filmjében láttam és elsőre megtetszett. Alakítása tüneményes ebben a filmben, pláne ahogy a szerelembeesést mutatja be, ahogy mosolyog, ahogy sétál és fut. Nehéz elmondani valóban, hogy mennyire átérezhető a szenvedélye és odaadása, sőt rajongása.
A szerelem története egy flashback-en keresztül van bemutatva. A kerettörténet szerint – ami legalább annyira fontos, mint a két fiatal egymásra találásának története – a fiú hazatér a szülőfalujába, hogy nemrég meghalt édesapját eltemesse. Az apját, aki a falunak volt a tanítója negyven éven át. Édesanyja régi szokás szerint gyalog szeretné hazahozni a városból a koporsót, hogy ezzel tisztelegjen a férje előtt, hogy végre együtt járják meg az utat, amely korábban vagy éppen elválasztotta őket egymástól vagy újra összehozta őket. Eleinte nem igazán akarják megvalósítani az asszony kérését, de aztán végül egy csodás összefogás révén megvalósul az utolsó út haza. Ráadásul a fiú egy napra az apja örökébe lép a katedrán.
Ez a film azt mutatja meg, hogy az igaz szerelem egyáltalán nem tolakodó, de hatalmas lánggal ég, szenvedélyesen. Nincsenek hosszas csókolózások, könnyes ölelések vagy becéző szavak. Helyettük vannak ezer szóval felérő mosolyok, amelyek kifejezik az egymás iránti feltétlen szeretetet, rajongást. Ahogy mondani szokás: minden ott van a szemükben, a tekintetükben. És ez a szerelem bizony megéri a várakozást és megmozgat minden követ, hogy beteljesülhessen.
Persze mást is mond a film. Például azt, hogy mennyire fontosak a hagyományok és a tisztelet. A temetést meg lehetett volna akárhogyan tartani, de mégis a hagyomány megtartására szavaztak és ez végül összehozza a falut, még azokat is, akik már régen elkerültek onnan. Mindezt a tanító iránti tiszteletből. Mert ott és akkor a tanító volt a falu legfontosabb embere, aki fittyet hányt minden szabályra és megszokásra és beleszeretett a piros kabátos kislányba…
Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s