A latin olyan, mint Yoda

Azt hiszem, hogy a cím némi magyarázatra szorul. Luke Henderson, egy amerikai középiskolai latintanár kiváló hasonlata volt ez. Yoda, az öreg bölcs, egy barlangban rejtőzve, hatalmas tudás birtokában várja, hogy megérkezzen hozzá valaki. Ilyen a latin is. Ősrégi, mégis folyamatosan gyarapodó tudás, amely lassanként reménytelenül várja, hogy bárki is közelítsen felé.
Nemrég láttam, hogy a latinnal foglalkozó közösség egy ötéves blogbejegyzést vett elő, ami komoly változásokat sürgetett, hogy tovább éljen a latin. Ötéves cikk, ami még sajnos most is ugyanolyan aktuális, a probléma pedig még égetőbb, hiszen a latin egyre több iskolából szorul ki, partizánként kell megnyerni magunknak a diákokat, szülőket és az oktatáspolitikát. Olyan szélmalomharc ez, amelyet Cervantes hőse is megirigyelhetne. Őrült csodabogárnak érzem magam, mert tudok latinul (és ógörögül is, hogy tetézzem a bajt). És szeretném ezt a tudást majd továbbadni, ha még lesz kinek. Csatlakoznom kell a cikkhez, hogy változás kell.
És nem tudom, hogy honnan jöhetne a változás. A legegyszerűbb módszer persze az lenne, ha felülről jönne az intézkedés, hogy valami módon kötelezővé teszik a latint, és mondják: nesze, itt az esély, éljetek vele. Könnyű lenne, hiszen van munka, van jövője, mert latintanár kelleni fog. De mindez annyira erőszakolt, és hiába tűnik pozitív változásnak komoly ellenállást fog kiváltani a diákok és szülők részéről. Nekünk, a szakmának, a latint szerető embereknek kell lépnünk, nekünk kell meggyőznünk sokakat, hogy nem csak habókos professzorok elefántcsont-tornyába zárt tudás, sokkal inkább velünk élő tudás, amivel olyan készségekre, képességekre tehetünk szert, amire a latin nélkül sokkal nehezebb.
Nem az tehát a kérdés, hogy kell-e a latin, hanem az, hogy miként. Ahogyan ma csináljuk, az valamiért nem működik. Nem azt kell keresni, hogy ebben ki, vagy mi a hibás, hanem azt, hogyan lehet előrelépni. Azon rugózni, hogy klasszikus, vagy éppen neolatin, esetleg valamilyen, tankönyvírók által megkomponált szövegeket használjunk, szerintem felesleges. Egy feltétel van csak: legyen jó az a szöveg, a gyerek szívesen olvassa, és legyen kedve továbbmenni! Az is mindegy, hogy a gyerek Harry Pottert olvas vagy Jókait, csak szeressen olvasni.
Visszatérek Luke Hendersonhoz, mert valami olyat tud, ami a javunkra válhat. Ő is még a régi, véleményem szerint is elavult módszer szerint tanult, amikor is a gyerekbe beleverték a grammatikát, a szavakat, fordítottak és magoltak. Hasznos volt ez is, de Luke ehelyett ledobta a sallangokat és élő nyelvként kezdte el tanítani. Persze nem ő kezdte ezt a módszert, hiszen ismerjük Hans Orberg vagy éppen Luigi Miraglia munkásságát, aki nekem is tanárom volt. Ami tehát a lényeges, hogy nyelvet tanítunk elsősorban, annak minden előnyével együtt, és ez teszi majd lehetővé, hogy klasszikus vagy humanista szövegeket olvassunk. Fel kell használni a modern kor adta előnyöket, például latin nyelven filmet készíteni, vagy dalszöveget írni. Mindenképpen a latin nyelven történő fogalmazás mellett vagyok, és nem a fordítás mellett, mert az, hogy magyar műveket fordítunk latinra, teljesen szükségtelen. A retrtoversio, mint módszer persze hasznos, de ne váljon öncélúvá, az senkinek sem használ.
Változás kell, ezt mindannyiunknak akarni kell. Nem szabad beragadni a megszokott keretek közé, lépni kell valamerre, vállalkozni kell, próbálkozni, hogy mi hozhat eredményt. Addig is itt van Luke Henderson beszéde, ami kimondottan tanulságos:
 

Leave a Reply

%d bloggers like this: