Üzenet a naplóban

Még kiskamaszként naplót ajándékoztam szívem hölgyének karácsonyra meg egy névre szóló bögrét, azt hiszem. Akkor jöhettek divatba, ezért is nagyon jó ajándéknak tűnt. Na meg egy kis kék kövecskét, amit én gyerekfejjel drágakőnek gondoltam, és nekem valóban drága volt, hiszen mindig áhítattal vettem kézbe, nézegettem, de drágaságnak talán nem hívtam. Ott pihent az éjjeliszekrényen, hogy mindig jól láthassam, csodálhassam. Aztán azon a bizonyos karácsonyon neki adtam a lánynak.
A nagyszünetben hajtottam végre addigi életem legbátrabb tettét. Nem kis szükségem volt rá, hiszen az egyik legszebb lányról volt szó, aki ráadásul nagymenők társaságában mutatkozott, én meg finoman szólva sem a magasságommal tűntem ki. De azért odamentem hozzá, és remegő lábakkal bár, de megszólítottam:
 – Szia! – mondtam, és fülig elpirultam és annyira zavarban voltam, főleg mert a nagyfiúk is mind odanéztek, és rajtam kacarásztak, hogy mit akarok ettől a csodálatos lánytól.
De aztán odaadtam az ajándékot. És rohantam volna el, hogy zavaromat ne lássa, se ő, se más, ám ő megfogta a vállamat, közelebb húzott magához és két puszit adott, ezzel köszönve meg az ajándékokat. És nem kaptam tőle mást, ámbár ez az élmény sokáig volt boldogságom forrása…
Hiába hittem magam romantikusnak, kedvesnek vagy éppen úriembernek, ez az ajándék nem változtatott semmin. Én még mindig egy csúnyácska kisfiú voltam, ő pedig az iskola szépe. Ha hittem volna a filmeknek, biztos összejött volna, de odafönt valaki máshogy keverte a kártyákat..
Rendes lány volt különben, ám rossz emberekkel barátkozott. Vagy talán nem is voltak rosszak, csak felsőbbrendűségük tudatában sok mindent megengedtek maguknak. És csúfolódtak rajtam, álságos “tanácsaikkal” minimális esélyeimet is porrá zúzták. Nevetségessé váltam, hiába volt minden. Ő sosem mondott nemet, és én sosem kérdeztem. Néma csodálatom övezte, glória ragyogott a fején. Angyalnak hittem. Az is volt tán, de nem az enyém.
Hosszú évek teltek el. Messze kerültünk egymástól, más iskolák, más városok váltak otthonunkká. Egyik nap aztán csomag várt a postaládámba és a legnagyobb meglepetésemre a napló volt benne, rögtön megismertem a borítójáról még ennyi év után is. Nem értettem, hogyan került vissza hozzám, kinyitni sem mertem, féltem, hogy mi van benne leírva. Végtére is, egy naplóról van szó, amibe az ember a legtitkosabb gondolatait írja. Mi van akkor, ha lány rólam is írt? Ráadásul rosszakat! Ledobtam az asztalra és elkezdtem körbe-körbe mászkálni. Ha valami miatt nyugtalankodom mindig ezt csinálom. Néha megállok az ablak előtt és bámulom a külvilágot, az ide-oda rohanó embereket, ami végül megnyugvásra késztet. Odasétáltam a hűtőhöz és kivettem egy üveg bort. – Erre még szükség lehet – gondoltam és töltöttem egy pohárral, majd kinyitottam a naplót. Ez állt benne:
Kedves Naplóm! Ma kaptalak egy nagyon aranyos fiútól. Nagyon kedves velem, látom, hogy tetszem neki, de nekem más tetszik. Hogy mondjam meg neki?! Hiszen annyira félénk… 
Elmosolyodtam. Végre annyi év után megértettem, hogy miért nem kellettem. Nem voltunk elég bátrak kérdezni, vagy éppen visszautasítani, így maradt a kínos bizonytalanság, ami oly sok évig nyomta rá a bélyegét kettőnk viszonyára. Így már el tudom engedni…
Visszanéztem a naplóra. Az írás folytatódott, de már egy másik kézírással: szia bácsi! anyukám naplója ez, és nekem adta, hogy írjak bele, de én nem akarok. szeretném ha a tied lenne újra, hogy ne félj!
 
és én csak bőgtem mint egy kisgyerek, de boldog voltam!

Leave a Reply

%d bloggers like this: