Hateha! – Avagy hogy szerettem bele a népzenébe

Engem teljesen magával ragadott a népzene. Nem tudom, hogy most miért vált ez nálam annyira hangsúlyossá, de örülök neki, hogy így történt. Néhány éve már próbálkoztam népzenét hallgatni, de akkor elég hamar ráuntam. Aztán a magam gyártotta vélt ideológiai többlet miatt nem közeledtem hozzá. Ezért is kellett a részemről egy bizonyos fajta érettség, hogy megértsem, a népzene olyan egyedi dolog, egy olyan különleges nyelv, amely mindenkinek a lelkét szólítja meg. 
Én is a hatása alá kerültem, jó érzés csak hallgatni is, mennyire jó volna táncolni, vagy éppen játszani a népzenét! Kár, hogy egyikhez sincs tehetségem igazán, bár a táncból egyszer talán még lehet valami. Megmosolyogtató volt látni a Fölszállott a páva című tehetségkutató műsorban a sok táncoló  és éneklő fiatalt, köztük egész kicsiket is, akik olyan nagy örömmel és átéléssel táncoltak és énekeltek. Bevallom, hogy irigyeltem is őket nagyon.
Az ember mindig utólag okos, utólag jön rá bizonyos dolgok értékére, fontosságára. Emlékszem például, hogy annak idején kézzel-lábbal kapálóztam volna a néptáncolás ellen. Pedig a lehetőség adott volt, kiváló néptánccsoportunk van. Persze a félszegségem is közrejátszhatott abban, hogy nem mertem semmilyen hasonló csoporthoz csatlakozni. Valamiért mindig azt érzem, hogy kell valami előzetes ismeretem, vagy gyakorlatom, mielőtt valamibe kezdenék. Kapolcson is például olyan szívesen beálltam volna táncolni, de még egy alap lépést sem ismertem, no meg párom se volt. Pedig biztosan nem lett volna gond a tudatlanságom. Az énekléssel azért jobb volt a helyzet, ott azért volt bátorságom beállni.
Ha jobban belegondolok, a folklór már gyerekkoromban sem volt idegen tőlem. Az augusztus 20.-i ünnepség nálunk mindig folklórgálával volt egybekötve, nagyrészt külföldi népi együttesek részvételével. Volt felvonulás és koncert, amelyek sok embert vonzottak, és én is szívesen mentem addig, amíg gimnazista nem lettem, azóta már nem szívesen, már nincs meg az a varázsa, mint  azt gyerekként éreztem. 
Gyermekként valahogy sokkal ösztönösebb a népzene szeretete. Teli torokból énekeljük a népdalokat, és ez jó érzés. Nem tudom, hogy az ének-zene oktatása volt hiányos, vagy az én figyelmem kalandozott el gyakran, de most érzem, hogy bizony az alapok hiányoznak. Így állt elő az a helyzet, hogy a népzenéhez a tudomány (néprajz), olvasmányélményeim és a változatos népzenei hangfelvételek hallgatása vezet el. Most tartok az ismeretszerző fázisban, most kezdem felfedezni a népzene igazi sokszínűségét, a különböző tájegységek egyediségét. Most már tényleg csak az hiányzik, hogy tevékeny részese lehessek.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s