Kapolcson dalolni jajj de jó!

Már hosszú órák óta azon agyalok, hogyan fogalmazzam meg az élményeimet az idei Művészetek Völgyével kapcsolatban. És még mindig nem tudom, hogy mit írjak. Érzem, hogy beszélnem kell erről az élményről, hogy más is érezze, mennyire jó ez a fesztivál, de az élményeimet egyszerűen nem tudom szavakba önteni. A légkör, ami Kapolcson körülveszi az embert nincs meg máshol: az emberek barátságosabbak és közösségek formálódnak. Nincs jelen a nagyvilág hisztije, bár problémák akadnak, de azok könnyebben meg is oldódnak egy pohár fröccs mellett. Boldog fáradtságot érzek, a sok-sok élmény mosolygásra késztet.
Idén is egyedül mentem a Völgybe immár azzal a reménnyel, hogy a múlt évi barátságokat tovább lehet erősíteni és meg lehet ismételni a tavalyi fantasztikus közösségi élményeket. Volt idén is sok beszélgetés és bulizás és új barátságok, ismeretségek és ezt nagyon köszönöm mindenkinek! Őszintén szólva ezért érdemes lemenni és fesztiválozni. Még ha nem is ismerünk senkit, a Völgyben biztosan nem érezzük azt, hogy ne tartoznánk valahová. Mert ha, teszem azt, beülök egy közös éneklésre, akkor biztosan összeköt bennünket egy láthatatlan szál, a közös dalolás vagy éppen táncolás élménye. Már tavaly is lelkendezve írtam arról, hogy milyen jó volt együtt népdalokat énekelni. Idén még jobban átéltem a népdaléneklés varázsát.
A rengeteg kiváló helyszín közül a legtöbb időt a Folk udvarban töltöttem el, amely hagyományosan a népzene, a népi kultúra színtere. Kézműves foglalkozások kicsiknek és nagyoknak, néptánc és népzene tanítása, koncertek és táncházak, nagyszerű szabadegyetemi beszélgetések, a finom ételekről (kobuci) és italokról már nem is szólva. És mindez láthatóan nagy tömegeket vonzott, többek között engem is. De mégis mi volt az oka, hogy minden délben ott ültem a padon, hogy várjam a népdaléneklést? Sose voltam a népi kultúra szerelmese, de érdeklődésemet nem tagadhatom. A politikai viszonyok, a hozzátapadt ideológia miatt féltem is ezzel foglalkozni, nem éreztem a sajátomnak, Pedig mennyire az! Népzenét hallok és máris jár a lábam, mert valahol érzem belül, hogy ez bizony nekem is részem valahol, amit eddig talán szándékosan el is temettem. De jó érzés, hogy legalább Kapolcson felszínre tudta hozni valami.
Aztán ott vannak az énekek. Bár zenei analfabéta vagyok, hangom se nagyon van, a ritmusérzékem sem az igazi, így jogosan félek/féltem attól, hogy énekelnem kell. De nem ezeknél a közös dalolásoknál. Volt bátorságom – igen, ezt muszáj így neveznem – hogy beálljak a körbe és jó hangosan énekeljem a jobbnál jobb népdalokat. Szerencsémre idén főleg a csárdások és marsok kerültek előtérbe, illetve oláhos nóták, amelyeket könnyebb énekelni. Voltak aztán népdalok Kalotaszegről is, na azokkal már bajban voltam, de azt is ugyanolyan lelkesedéssel énekeltem.
De hogy mit is jelent a népzene, azt mástól tanultam meg, pedig nem volt több egy szempillantásnál az eset. Az egyik napon a neves erdélyi primás Varga István “Kiscsipás” volt a vendég. Küllemre egy nagyon visszahúzódó kisember, ránézésre nem is gondolnánk, hogy ilyen kiválóan tud bánni a hegedűjével. Épp a Hungarian FolkEmbassy zenélt, hozzájuk csatlakozott azon a délutánon Kiscsipás. Belekezdtek a zenébe, talán épp egy kalotaszegi csárdás volt. Épp elmerültem volna a zene gyönyörűségében, amikor a zenekarra pillantottam, és azt láttam, hogy Kiscsipás ránéz zenésztársára és mosolyog, és a szeme is. Benne volt abban a pillantásban minden, hogy mit jelent magyarnak lenni, mit jelent népzenét játszani, hogy mit is jelent ez az egész. Szívet melengető pillanat volt, nem is tudom híven leírni az akkor történteket. Egy mélyről jövő érzés volt, egyáltalán nem tolakodó, igazi csuda.
Nem marad más hátra, mint megköszönni a zenekarnak a csodálatos zenéket és Balogh Melindának, hogy annyi szép dalt megtanított. Remélem, hogy jövőre is ott lesznek és én is ott leszek, és talán már arra is lesz bátorságom, hogy a táncba beálljak. Egy kis ízelítő a kalocsai marsokból, amiket közösen daloltunk:

Leave a Reply

%d bloggers like this: