Fontos kérdéseket vetett fel a nagy gazdasági világválság idején Aldous Huxley, a Szép új világ című regényével, anti-utópiájával. Legfontosabb kérdése talán az, hogy az egyén mikor boldog? Ki határozza ezt meg? Független lehet-e az egyén boldogulása a társadalom jólététől? Vagyis boldog emberek adják a boldog és jól működő társadalmat, vagy mesterséges módon “boldoggá” tett egyének közössége az ideális társadalom? Súlyos kérdések ezek, és nem is újak, hiszen már az antikvitásban is gyakran került a filozófiai kutatások homlokterébe ez a probléma, igaz nem volt olyan fájdalmasan aktuális, mint manapság.

De vajon lehet-e boldog egy ember a munka, szex és kábítószer hármassal? Nincs igény a gondolkodásra, hitre, mert mindenki meg van elégedve azzal, ahogy él. Ez a stabilitás, ennek a létformának az alapköve. Egy már-már robotszerűvé vált emberek közössége ez, akik érzelmektől és érzésektől mentesen élik le életüket, mondhatni boldog tudatlanságban. Nem alkotnak, csak részei egy nagy rendszernek, fogaskerekek egy óriási gépezetben, feladataik és szórakozásuk is előre meghatározott.
Ha az ember megfosztatik érzéseitől, legyenek azok akár pozitívak, akár negatívak, a lényegétől szabadítják meg. Attól ember az ember, ha szerethet, ha fájnak kudarcai, ha félhet. Alkotnia kell, hogy kiteljesedjen, zenéljen, írjon, fessen vagy tervezzen. És mindenki másképp, mert senki sem egyforma, ez a legszebb az egészben. És lassan vissza is térek ahhoz a sokat ismételt gondolathoz, hogy a művészet, a gondolkodtató művészet mennyire fontos, mert ez képes fenntartani az éberségünket, a kíváncsiságunkat, amivel emberek tudunk maradni.
Az ember boldogsága belülről fakad, én így vélem. Független mindentől és mindenkitől, de az igazán jó dolog mégis az, hogyha ezt a boldogságot mással is megoszthatjuk, vagy segíthetünk másokat ezen az úton.