"Boldoggá" tett emberek – Aldous Huxley Szép új világa

Fontos kérdéseket vetett fel a nagy gazdasági világválság idején Aldous Huxley, a Szép új világ című regényével, anti-utópiájával. Legfontosabb kérdése talán az, hogy az egyén mikor boldog? Ki határozza ezt meg? Független lehet-e az egyén boldogulása a társadalom jólététől? Vagyis boldog emberek adják a boldog és jól működő társadalmat, vagy  mesterséges módon “boldoggá” tett egyének közössége az ideális társadalom? Súlyos kérdések ezek, és nem is újak, hiszen már az antikvitásban is gyakran került a filozófiai kutatások homlokterébe ez a probléma, igaz nem volt olyan fájdalmasan aktuális, mint manapság.

A könyv története a jövőben játszódik (a Huxley által az 1930-as évek elején felvázolt jövőkép nagyon sok aspektusában hasonlít mai világunkra), ahol a társadalmat öt kasztra osztott emberek alkotják. A kasztok között nincs ellenségeskedés vagy irigykedés, mivel mindenkit már születése előtt és utána is folyamatosan stimulálják, hipnopédikus (alvás közben folyamatosan közlik velük a szükséges információkat) módszerekkel erősítik meg bennük a helyes viselkedést és a különböző szabályokat. Az emberek nem születnek, hanem – mai fogalmaink szerint – klónozással “készülnek”, a nőket megkímélik a szülés okozta fizikai és lelki fájdalmaktól, gondoskodnak meddőségükről. Kiűznek minden fájdalmat a világból, nincs öregedés, a halál nem fájdalmas, még lelki értelemben sem. A kreativitás nemlétező fogalom, az emberek szinte állatias ösztönök rabjai, a kábítószer fogyasztása tartja fenn a boldogságot.

De vajon lehet-e boldog egy ember a munka, szex és kábítószer hármassal? Nincs igény a gondolkodásra, hitre, mert mindenki meg van elégedve azzal, ahogy él. Ez a stabilitás, ennek a létformának az alapköve. Egy már-már robotszerűvé vált emberek közössége ez, akik érzelmektől és érzésektől mentesen élik le életüket, mondhatni boldog tudatlanságban. Nem alkotnak, csak részei egy nagy rendszernek, fogaskerekek egy óriási gépezetben, feladataik és szórakozásuk is előre meghatározott.

Azonban létezik még a Földön egy hely, ahol teljesen hétköznapi módon élik életüket az emberek, normális módon szaporodnak, éreznek, öregszenek és olvasnak. Letűnt korok mementójaként egy Shaekespeare-kötet maradt, melyet a főhős, John a vadember (így hívták ebben az új világban) olvas újra és újra, ízlelgetve minden szavát, igyekszik átélni az érzéseket. Ő a szabadság képviselője ebben a zakkant világban. Beszélgetése a világellenőrrel a könyv legfontosabb része, amelyben érvelni próbál a szabadság fontossága mellett, azonban érvei folyamatosan visszapattannak, nincs hatással a világellenőrre. Azt látjuk, hogy az érzelmek és a gondolkodás szabadsága válik utópiává, ebbe az újfajta társadalomba már ez nem fér bele. 

Ha az ember megfosztatik érzéseitől, legyenek azok akár pozitívak, akár negatívak, a lényegétől szabadítják meg. Attól ember az ember, ha szerethet, ha fájnak kudarcai, ha félhet. Alkotnia kell, hogy kiteljesedjen, zenéljen, írjon, fessen vagy tervezzen. És mindenki másképp, mert senki sem egyforma, ez a legszebb az egészben. És lassan vissza is térek ahhoz a sokat ismételt gondolathoz, hogy a művészet, a gondolkodtató művészet mennyire fontos, mert ez képes fenntartani az éberségünket, a kíváncsiságunkat, amivel emberek tudunk maradni.

Az ember boldogsága belülről fakad, én így vélem. Független mindentől és mindenkitől, de az igazán jó dolog mégis az, hogyha ezt a boldogságot mással is megoszthatjuk, vagy segíthetünk másokat ezen az úton.