Hominem te esse memento!

Ritkán találkozunk olyan sikeres filmmel Magyarországon, mint a Saul fia. A cannes-i filmfesztiválon több díjat is elnyert alkotás abszolú méltó a sikerre, én további sikereket kívánok neki, remélve, hogy üzenete sokakhoz eljut.
De vajon mi a film üzenete? Vajon egy újabb holokausztfilmmel van dolgunk, amely az agyonismételt frázisokat puffogtatja újra? Nyugodtan ki merem jelenteni, hogy erről szó sincs. Nemes Jeles László filmje nem a holokausztról szól, csak a szomorú apropót és a környezetet adja, amelyben a rendező elhelyezheti a történetét. A legalapvetőbb emberi érzések ábrázolására törekszik, amelyek minden korban jelen voltak az emberiség történetében, nemzetiségtől, vallástól, bőrszíntől függetlenül. A film kimondatja velünk, hogy az ember egy önző lény, legyen bár a halál torkában, vagy épp ő maga legyen a halálosztó. Épp ezért elképesztő Saul tette, aki ember próbál maradni az embertelenségben.
Annyi történik, hogy Saul el szeretne temetni egy fiút, akinek a teste túlélte a halálgyárat és nem került elégetésre. A haláltáborban ez az egyetlen lehetősége van arra, hogy valami jót cselekedjék, megmentse a gyermek és a saját lelkét is. Tudja, hogy így is úgy is meg fog halni, ezzel a tettével értelmet akar keríteni egyébként értelmetlen halálának. Nevezhetjük akár hősködésnek is Saul cselekedeteit, hiszen a többiek számára érthetetlen módon újra és újra halálos veszedelmekbe keveri magát.
Kép forrása: mno.hu
Más Saul és más a többi Sonderkommando-tag motivációja. A többség még naívan hisz abban, hogy a táborból van menekülés, életüket, még megmenthetik. Az élethez való görcsös ragaszkodásban viszont elsikkad egy nagyon fontos részlet: elfelejtenek igazán emberek maradni. Azért, hogy éljenek képesek társaikat is feláldozni, az egyén érdeke mindent felülír, főleg egy ilyen nehéz helyzetben. A haláltól való félelmünkben elvesztjük józan ítélőképességünket, cselekedeteinket már csak egyedül az motiválja, hogy életben tartsuk magunkat bármi áron. Innen már csak egy lépés, hogy bármikor zuhanhatunk olyan mély depresszióba és kétségbeesésbe, hogy onnan a kiút ehhez lesz hasonló, és ezzel válik általános érvényűvé a film mondanivalója.
Ebből kiemelkedni bizony nehéz, és erős lélek szükségeltetik hozzá. Ez az, ami Saulban is megvan, a természetes élni-akarás mellett. Ő az egyetlen, aki még hisz, nem Istenben, hanem abban, hogy a borzalmak elviselésének egyetlen lehetősége, hogy körülményeink szerint próbáljunk emberek maradni. Német és zsidó ugyanúgy veszít 
emberségéből és alacsonyodik le szinte állattá a halál árnyékában.
Bár továbbra is tartom magam ahhoz, hogy ez nem egy holokauszt-film, mégis ez lett a holokauszt számomra ismert leghitelesebb feldolgozása. Nem osztja jókra és rosszakra, embereket mutat. Nem mutatja totálképeken a halálkamrák borzalmait, nem látjuk, hogy égetik el a halomra lőtt holttesteket. Nem látjuk, de mégis érezzük, hogy egy mészárszéken vagyunk, tapintható a félelem és a kétségbeesés. Ahogyan a film hangsávját megcsinálták, az valami bravúros, hiszen egy pillanatra sem hagyta, hogy azt higgyem, nem a lágerben vagyok. Az operatőri munka úgyszintén zseniális, ahogy a főszereplő Röhrig Gézát követi, felvételei igazán hatásosak.
A Saul fia nagyon fontos film, és tényleg jó szívvel ajánlom megtekintésre, már csak azért is, hogy ezáltal megindul valamiféle párbeszéd, akár a holokausztról, akár filmről, vagy művészetről, összegezve: az emberről.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s