Vakok, de nem világtalanok

Néhány nappal ezelőttig nem tudtam elképzelni milyen teljes sötétségben élni és létezni. Fogalmam sem lehetett arról, hogy a vak emberek, hogyan élik mindennapjaikat. A Láthatatlan Kiállítás megmutatja a látó embereknek, hogy milyen érzés lehet vaknak lenni. Félelmetes, de egyben felemelő érzés volt végigjárni a kiállítást.
Még most is beleborzongok abba, hogy milyen volt belépni abba a feneketlen sötétségbe. Bár emberekkel voltam körülvéve, mégis olyan magányosságot éreztem, mint még soha. Egy lakásbelsőben álltam, amit sikerült úgy-ahogy kitapogatni, de többségében csak a vezetőnkre hagyatkozhattam. Amikor nem értem el semmit a kezemmel, valamiféle kétségbeesett félelem lett rajtam úrrá, hogy merre menjek, mitévő legyek. Tudtam, hogy nem eshet bajom, mert nem voltak akadályok a földön, de elveszettnek éreztem magam. Abba azonban belegondolni is rossz, hogy mindez a való életben történik, nem egy kiállítás keretében. A sötétség bizonytalanságot szül és félelmet. Ennek ellenére a vakok között is nagyon sok életvidám és életigenlő ember van.
Ezt a csoportunkat vezető hölgy mondta. Nagyon kellemes hangja volt, bizalmat ébresztő és vidám. Ez adta meg a lökést, hogy a lábaim meginduljanak, a kezeim bátran tapogassanak. Csodálatos, hogy milyen hatással van ránk egy-egy kedves hang, vak embereknél pedig még fontosabb.
Emberi tulajdonság, hogy a nálunk betegebb, vagy bármilyen fogyatékossággal rendelkező embertársaink felé néha túlzott empátiával fordulunk, ami könnyen sajnálatba csap át, ami könnyedén nagyon negatív hatást ér el ezeknél az embereknél. Vezetőnk meg is mondta, hogy őt ne sajnálják, mert teljes életet él. Segítsünk neki, ha kell, ez fontos, de ne szánakozással forduljunk felé, hogy milyen rossz az élete azáltal, hogy nem lát. Ő ennek ellenére is nagyon vidám, hiszen az élet sok-sok örömöt adott neki. És ez a szemlélet, ami előrébb viszi az emberiséget: ne azt a rosszat nézzük, amivel az élet büntet, hanem azt a sok jót, amivel megajándékoz.
A kiállítás végén még lehetőség volt kérdéseket feltenni és még többet megtudni a vakok életéről, hogy mennyire segíti őket a látó társadalom. És sajnos kiderült, hogy Magyarországon nem annyira jó a helyzet. Vannak persze törekvések, például az, hogy a vak gyerekek is normálisan járnak iskolába, nem elkülönülve, ami kezdettől fogva megadja az esélyt arra, hogy környezetét megismerhesse. Persze benne van a túlzott gondoskodás veszélye, ami azt eredményezi, hogy a gyermek felnőve képtelen lesz a normális életre. 
A vakok életét rengeteg dolog segíti. Ott vannak a beszélő számítógépektől kezdve az egyéb beszélő ketyerék, amelyek a mindennapokban segítik a vak embereket. Külföldön ezeknek a megvásárlását támogatja a TB, nálunk viszont nem, így a horribilis összegeket sajnos nem tudják kifizetni, így a Magyarországon élő vakok sok olyan segítségtől megfosztatnak, amelyet a világ fejlettebb régióiban élő társaik élvezhetnek.
Remélem, hogy sokan látogatják továbbra is ezt a kiállítást, mert a vakok életéről nem tudunk semmit, bár köztünk élnek. Itt átérezhetjük nehézségeiket és örömeiket is, megtanulva a legfontosabbat: mindannyian emberek vagyunk, még ha bizonyos dolgokban különbözünk is.
Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s