Értelem és érzelem – Melyik a jobb?

150. bejegyzésemet írom itt a blogon, amit egy különleges ismertetővel szeretnék ünnepelni. Adott egy számomra kedves történet, az Értelem és érzelem, amelynek az Ang Lee-féle 1995-ös adaptációját nagyon szeretem. Innen jött az ötlet, hogy olvassam el Jane Austen regényét is, hogy képet kapjak arról, hogy mennyire szöveg- és történethű ez a feldolgozás. Aztán végül annyira magával ragadott a történet, hogy némi kutakodás után megtaláltam a BBC által készített minisorozatot, amely egy másfajta értelmezést adott az eredeti regénynek. Következzen tehát a három alkotásról szóló véleményem!
Először essék szó a regényről, ugyanis ez kell, hogy legyen a kiindulópont. Úgy ültem neki a regény olvasásának, hogy a történetet már ismertem, ennélfogva nem számítottam meglepetésekre, igazából a karakterek mélyebb motivációját szerettem volna megérteni. Aztán ahogy elkezdtem olvasni, valahogy nem az a történet bontakozott ki előttem, amelyet a tévé képernyőiről megszoktam. Ahogy az lenni szokott, a filmes adaptáció elnagyoltnak tűnt a könyv mellett, lényeges információkat, történetszálakat hallgatott el, helyette viszont beemelt olyanokat, amelyek a könyvben vagy lényegtelenek, vagy épp nincsenek. Természetesen a könyv sincs híján a drámának és mozgalmasságnak, de mégis lassabb folyást enged a cselekménynek, mint a film, amit természetesen a játékidő is jelentősen korlátoz. Jane Austen tökéletesen dolgozta ki a karaktereket, a kor társasági életét a szemtanú hitelességével ábrázolja, annak minden fonákságával együtt. Igazából ez adja a hátteret a Dashwood-lányok szerelmeihez, amelyeknek ebben a mély társadalmi beágyazottságban kell meg megvalósulniuk. A regény erőteljesen kihangsúlyozza a nők korabeli kiszolgáltatottságát, és minden trükköt, amin keresztül megpróbálnak ebből szabadulni, vagy ezen belül a legjobb pozíciót elérni, lásd Lucy Steele esetét, aki a regényben még ellenszenvesebb és számítóbb, mint Ang Lee rendezésében. Elinor és Marianne sokkal összetettebb személyiségek, és az értelem és érzelem vonatkozásában nem lehet azt mondani, hogy Marianne az érzelmek, míg Elinor az értelmek embere. Mindkettejükben megvan mindkét tulajdonság, csak Elinorban a ráció kap fontos szerepet, míg Marianne-t gyakran elragadják érzelmei, ahogy édesanyját is. Az ő szerepe sokkal markánsabb a könyvben. A férfi karakterek viszont nincsenek nagyon kidolgozva, és ezt a filmfeldolgozás is annyiban hagyja, nem akar többet hozzátenni. A könyvből azért jobban megértjük például Edward érzelmi hányódását, míg Brandon ezredes karaktere Alan Rickman zseniális alakításában sokkal érthetőbb és kidolgozottabb. Egy olyan momentum van a könyvben, amit a filmből igazán hiányolok, az Willoughby éjszakai látogatása, amikor is tisztázza a helyzetét, és nem válik azzá az alávaló gazemberré, akinek a film mutatni akarja.
És ezzel el is értünk a filmhez. Talán kevesen tudják, de a film forgatókönyvét Emma Thompson írta, és ez Oscar-díjat is eredményezett számára. És valóban, nem sok hibája van, főleg ha elvonatkoztatunk a könyvtől, és önálló filmként szemléljük. Ezért is szerencsém volt, hogy a könyv ismerete nélkül láttam először ezt a filmet, és utána még sokszor, így elkerülhettem az összehasonlítást. Nagyszerű látványban gyönyörködhetünk, Ang Lee már ekkor is értett a kiváló látvány megteremtéséhez, amelyet később a Pi életében kamatoztatott. Engem mégis inkább a színészek játéka fogott meg, leginkább Alan Rickman volt az, aki igazi átéléssel játszotta a nem túl könnyű szerepét. Érdekes volt látni Hugh Grantet, a csetlő-botló Edward szerepében, és tekintetében mindig ott volt a zavartság, a határozatlanság, ami a karakter jellemzője. A hölgyek pedig tökéletesek, abszolút passzolnak a film atmoszférájába, Emma Thompson, a higgadt Elinor szerepében mutatja meg színészi képességeit, Kate Winslet pedig az a bakfis, aki valóban képes szívből szeretni, igazi lángolással, és képes igazán szenvedni is. A kiegészítő emberek, mint Mrs. Jennings (Elizabeth Spriggs) és Sir John Middleton (Robert Hardy) hozzák a humort a filmbe, de Imelda Staunton láthatóan lubickol Charlotte szerepében. Csupa nagy név, játékuk garancia a sikerre. A könyv elolvasása után azonban az nyilvánvaló, hogy nem ez a legtökéletesebb adaptáció.
Ha a könyvhöz hűbb feldolgozást keresünk, akkor ott van a BBC minisorozata. Sok erénye ellenére, nem tud olyan hatást elérni, mint a fentebb említett film. Pedig itt van történeti hűség, a kosztümök, a kor bemutatása nagyszerű, a színészek életkorban sokkal közelebb állnak a könyv szereplőihez. Mégis az egész olyan sótlannak tűnik. Pedig nem rosszak a színészek sem, a Dashwood-lányok alakítói igazán bájosak, talán még jobban is tetszenek, mint az Emma Thompson-Kate Winslet páros. Ennek a sorozatnak a legnagyobb baja, hogy könyvszagú, nem tud/nem mer az alapanyagától elszakadni, sokszor éreztem azt is, hogy filmes előzményét próbálja utánozni. Összességében nem tudok haragudni a filmre, de vannak dolgok, amik nem tetszettek benne, és ezek a férfi karakterek, ezzel a rendezés nem tudott mit kezdeni, túlzott érzelmekkel ruházta fel őket, leginkább Brandon ezredes karaktere vált ennek áldozatává, egy féltékenykedő alakká silányították, de Edward is sokkal több érzelemmel lett felruházva. Nem tudom, hogy mennyire élveztem volna, ha ezt a filmet látom elsőként, de így, a könyv és a ’95-ös mozifilm ismeretében annyira nem jött át.
Nagyon szeretem a történetet, és biztos, hogy a mozifilmet még sokszor meg fogom nézni, mert mindig tudok belőle energiát meríteni…

Leave a Reply

%d bloggers like this: