Gyógyító hazatérés – Régi környék kritika

Mielőtt nekilátnék Zach Braff legújabb filmjének, szükséges, hogy megemlékezzek egy korábbi alkotásáról, a Régi környékről, melynek írója, rendezője és főszereplője volt egy személyben. A Dokik főszereplője (amely sorozat az egyik nagy kedvencem) különleges látásmóddal rendelkezik, saját szerzői filmjeit mindig örömmel nézem, mert folyton képes valami újat, valami pluszt adni, hangulatuk megismételhetetlen.
A Régi környék is tipikusan egy boldogságkeresős film, amiket én nagyon kedvelek, főleg mert nem szájbarágósan tolja az arcomba, hogy legyél boldog, élvezd az életet. Sokkal inkább a szerencsétlen, az életbe belefásult emberek történetei ezek, akik megfelelő motiváció hatására (lehet ez egy találkozás vagy bármilyen esemény) rádöbbennek, hogy másként is élhetik az életüket, lehetnek újra szerelmesek és boldogok. Ezekkel a figurákkal jobban tudok azonosulni, mint az álomgyár hasonszőrű karaktereivel, mert ezeken a filmeken könnyebben észreveszem a hétköznapi élet lenyomatait. 
De nézzük, hogy miről szól a film: Andrew (Zach Braff) édesanyja temetésére érkezik haza. Családjától már régóta távol él, apjával való kapcsolatát súlyos problémák és konfliktusok mérgezik. A hazatérés komoly kihívás Andrew-nak, hiszen végre eljött az idő, hogy apjával rendezze a viszonyát. Az otthon töltött idő végül a gyógyulás időszaka lesz számára, amelyben segítői is akadnak: ott van egyrészt a gyermekkori jóbarát, Mark és természetesen egy lánnyal (Sam/Natalie Portman) is megismerkedik, aki szintén nem százas, de tele van szeretettel és ezt nem fél kimutatni. Szépen lassan egymásba szeretnek Andrew-val, de a fiúnak idő kell míg rendezi a viszonyát apjával és saját magával, hogy mit is akar egyáltalán az élettől. Menekülne újra vissza a nagyvárosba, de végül eljön a happy end, és inkább marad és a lánnyal együtt próbálja meg helyretenni az életét.
A film legszebb jelenete: Andrew és társai egy szakadék felett állva ordítanak az eső után kisütő nap fényében.
Nem akar nagyot mondani a film, vagy többet más filmeknél, de a hangulata egyszerűen beszippant és nem enged. Megmutatja, hogy mindenkinek szüksége van egy társra, aki még legnagyobb hibáinkat és fogyatékosságainkat is képes elviselni, holott ő is hasonló cipőben jár. Aki képes arra, hogy társát és saját magát is különlegesnek lássa. Sam a mestere annak, hogyan érezze magát újra különlegesnek: ilyenkor valami olyasmit csinál, amit az adott helyen előtte még senki sem, például valami furcsa mozdulatot tesz. 

Azért is szép ez a film, mert azt mutatja be, hogy lehetséges a gyógyulás, lehetséges a konfliktusok rendezése. Persze ez nem fájdalommentes és nem gyors, de lehetséges ha az ember sokat dolgozik rajta. És az sem árt, hogyha van hozzá egy társ, aki támogat mindenben. Ebben a filmben mindenki bolond egy kicsit, de épp ezért szerethetőek és könnyű azonosulni velük. Nem mellesleg kiváló soundtrack-je van a filmnek, már csak ezért is megéri megnézni, és aki megnézi, nem fog csalódni!

Leave a Reply

%d bloggers like this: