Az asszony, aki a lányához jött

Már régen megszoktam, hogy olyan a fizimiskám, hogy az ismeretleneket is arra készteti, hogy megszólítsanak. Ezért meg sem lepődtem, mikor az egyik nap még kora ősszel, beköltözésem után nem sokkal, úgy egy óra körül egy idősebb asszony szólított meg a lépcsőház bejáratában:
 – Jó napot! A lányomat várom. 
Megkérdeztem tőle, hogy be szeretne a jönni, mert nyitom az ajtót, de ő csak azt mondta, hogy a lányát várja. Ráhagytam. Úgy éreztem megtettem a tőlem telhetőt, de azért furcsálltam a dolgot. A néni sajnos nem tűnt egészségesnek. Zsíros, őszbe hajló hosszú haja volt, szemei pedig keresztbe álltak. Nem volt kellemes látvány, de megsajnáltam. Nyilvánvaló volt, hogy valamilyen komoly betegség kínozza, de közben arra gyanakodtam, hogy a betegsége kihatott a családi életére is.
Az első találkozás óta jó néhányszor összefutottam vele. Vagy a lépcsőház ajtajában állt és a lányára várt, vagy már a lépcsőn jött szép lassan felfelé. Ilyenkor ezt mondta:
 – A lányomhoz jövök. – És mindig valami furcsa mosoly volt az arcán, de azt, hogy boldog vagy keserű volt-e az a mosoly, eldönteni nem tudtam. A lépcsőn mindig félrehúzódott közben, hogy a gyorsabbnak, vagyis nekem, helyet adjon. De mindig megszólított. Ha lefelé jövet találkoztam vele, akkor csak ennyit  mondott:
 – A lányomtól jövök.
Ez a három mondat ismétlődött a találkozásaink alkalmával. Legtöbbször ugyanabban a ruhában láttam, koszosan, csapzottan. Néha arra is gondoltam, hogy egy hajléktalan a környékről. Mindig a lányáról beszélt, de sokáig azt hittem, hogy a lánya tudomást sem vesz róla, és szegény nő csak úgy össze-vissza bolyong a lépcsőházban. Szomorú kép rémlett fel előttem: az asszonyt kitaszította a lánya, mert beteg és visszataszító külsejű, és tudomást sem akar venni róla. Ennek ellenére ez a szegény asszony csak jár hozzá, mert ezt az elutasítást már nem képes ésszel felfogni.
Aztán nem is olyan régen kellemetlen dolog történt. Ahogy kiléptem a lakás ajtaján, nyílott a szomszéd lakás ajtaja, és az asszony lépett ki rajta. Mondta a lányának, hogy másnap jön újra, de a lánya határozottan megtiltotta, hogy jöjjön. Kiabált vele. Gyorsan elslisszantam mellette, nehogy belekeveredjek egy családi vitába. Rossz volt látni. Az asszony továbbra is ugyanúgy mosolygott…
Másnap újra egy óra körül vetődtem haza. És láttam, hogy az asszony újra ott áll a lépcsőház előtt, és a lányát várja.  Kitartó – gondoltam, de aztán rájöttem, hogy valójában nagyon beteg, mert elfelejtette az előző napi tiltást. Persze telefonon akár egyeztethettek is, hogy mégis átmegy, de ez mindkét szereplőnktől idegen lenne. 
Amire csak gyanakodtam korábban, az valósággá vált nemrég. Szokás szerint mentem valahová, amikor az asszony megszólított:
 – Marika vagyok, tudja. A lányomhoz jövök.
Nem tudtam, hogy hívják. Szegény nő viszont azt hitte, hogy én már régóta ismerem, talán közeli családtagnak hitt. Láttam már ilyen betegséget közelről. Itt értettem meg, hogy Alzheimer-kór kínozhatja, ami aztán sok mindent megmagyarázott.
De a Karácsony szelleme közbelépett, és így év végére béke szállt anya és lánya kapcsolatára. A napokban történt, hogy lefelé siettem a lépcsőn, mikor összefutottam a szomszédasszonnyal. Kedvesen köszöntünk egymásnak, majd siettem tovább lefelé, ahol az asszony követte lassú tempójában a lányát, a kezében egy zacskó zsemlével. Most is mosolygott, de tudtam, hogy ez a mosoly boldog. Már majdnem leértem a földszintre, amikor még a távolból hallottam:
 – Siess anyu! – és szeretet volt a lány hangjában…

Leave a Reply

%d bloggers like this: