Erdőjáró nosztalgia

A langyos őszi napsütésben igazán nagy kedvvel kelek útra, hogy sétáljak egyet. Szerencsémre Sárvár ideális terep ehhez, hiszen nem sokat kell menni ahhoz, hogy valamilyen zöldterületet találjon az ember. Valahogy sose gondoltam bele, hogy mennyire szerencsés vagyok, hogy itt nőhettem fel, ennyi erdő és víz közelében. Szüleimnek tartozok hálával, hogy oly gyakran vittek minket kirándulni, vagy csak sétálni a város körüli erdőbe, hogy azóta az erdőjárás kedvenc tevékenységeim egyike, így amikor hazalátogatok, sosem mulasztom el, hogy megnézzem a Csónakázó-tavat, a Halastavat, és nem maradhat el a bringázás a töltésen. Bár a terep komolyan megváltozott a gyermekkorom óta: szálloda épült és út szeli ketté az erdőt, de azért mindig ott látom magam, ahogy a családom körében sétálok, ahogy egyik fától a másikig rohanok, ahogy csokorszámra szedtük a hóvirágot (amikor még lehetett), és a barkát, ahogy a biciklim megállíthatatlanul rohan a Rábának, de szerencsére még előtte megfeneklik a vastag kavicsban, így megúszom a fürdést. Emlékszem, ahogy a töltés tetejéről gurulunk lefelé, majd vidáman, kipirosodott arccal rohanunk felfelé, hogy kezdjük elölről. Aztán szedtük a terméseket, egy-egy szép virágot, hogy a vázában őrizzünk meg valamit az erdőből. Aztán persze a túrázó gyermek nem ér semmit túrabot nélkül, mindig találtunk egy-egy ágat, hogy aztán arra támaszkodjunk, majd a városba visszaérve Mariska néniék háza előtt letegyük. Gyönyörűek voltak ezek a vasárnapok, azóta is, ha az erőt járom eszembe jutnak a régi szép emlékek.
Manapság már másért járok az erdőbe. Pihenek és figyelek, hallgatok és fotózok. Az erdő a tó a folyó és a naplemente csodás kombináció és mindig más. Aztán lassan elmarad a fényképezőgép is, és inkább elraktározom magamban a színeket és illatokat, a madárcsicsergést. az avar zörgését, az őszi lombkoronákat, ahogy a nap utolsó sugara lángra lobbantja őket. Csak nézem a vízen az aranyhíd maradékait és hallgatom a csobogást. Szép a fénykép is, de nem tudom visszaadni, amit látok, amit érzek. Inkább feltöltődök ezekkel az élményekkel, mert a város ezt nem tudja megadni.
És most az erdészet újabb ötlettel állt elő és kialakította a kirándulóerdőt. Ami épp csak annyira hosszú, hogy az ember egyszer végigsétál rajta, és máris kiszellőzött a feje, kitisztultak a gondolatai és közben csodás helyen járt. Szép, kavicsos gyalogutat alakítottak ki, de nem megtörve az erdő csendjét és nyugalmát, az út könnyedén belesimul a környezetébe. Egy a probléma, hogy tarthatna tovább is.
Azt remélem, hogy gyerekek újabb generáció tapasztalja meg ezzel a nagy élményt, amit az erdőjárás nyújt és élvezettel sétál végig ezen az ösvényen, hogy aztán még nagyobb kedvvel térjen vissza ide, és az erdő más részeire is és más erdőkbe más tájakra. És talán segít megtanítani nekik, hogy az erdő nem csak szép, de értékes is, amit meg kell védeni.

Leave a Reply

%d bloggers like this: