Ó, azok a csodás nápolyiak! – Márai Sándor: San Gennaro vére – könyvkritika

Nem gondoltam volna, hogy egy könyvről sokkal nehezebb írni bármit is, mint egy filmről. Már napokkal ezelőtt befejeztem Márai Sándornak a San Gennaro vére című regényét, amelynek olvasása közben már tudtam, hogy írnom kell róla, mert hatása alá vont és komolyan elgondolkodtatott a világ történéseiről. Nem ez a legismertebb műve az írónak, bár nagyon komoly hangvételű és mély igazságokat megfogalmazó regényről van szó. Én mégsem ezért vettem a kezembe. Nápolyi tartózkodásom okán természetesen ismerem a csodát, ami Nápoly védőszentjéhez kötődik, és mivel Nápolyt sejtettem a cím mögött nagyon kíváncsi voltam, hogy Márai miként látja azt a várost, amely minden negatívuma ellenére is a kedvenc városaim egyike, hiszen annyi csodás dolog van Nápolyban!
Márai azonban nem csak ezt látta. Látta az embereket, látta a lelküket, megismerte közelről az életüket, szokásaikat, vagyis mindent, ami egy nápolyi embert azzá teszi, ami. Én ezt csak szerettem volna megismerni. Ahogy kezdtem olvasni, azt hittem, hogy egy útikönyvvel állok szemben, egy olyan itineráriummal, ami nem a látványosságokat mutatja be, hanem az embereket, életüket, azt a valódi szegénységet, amit igazából én is láttam. És közben olyan témákat boncolgat, mint a vallás, politika, és a legfontosabb: a csoda.
A könyv első részének legfontosabb kérdése: van-e csoda, és ha igen, akkor mi is az? És Márai ezt nagyon frappánsan válaszolja meg. A nápolyi ember egy valamiben hisz igazán, mégpedig a csodában, mert az megvalósul, mert valós alkudozások eredménye. Érdekes megfigyelni, ahogy a nápolyi emberek üzleti-kereskedő érzékét leírja, és ehhez kapcsolódóan magyarázza az élet további dolgait. Nehéz megfogalmazni, hogy miért is tartom hitelesnek a leírást, de valahogy a lelkem mélyén érzem, hogy a nápolyi emberek olyanok, amilyennek Márai leírja őket. És én már korábbról is éreztem a hasonlóságot velük, de ez a regény csak megerősített ebben az elgondolásomban.
Meg lehet-e váltani a világot? Így szól a kérdés, ami már a könyv elején is már utalás szintjén megjelenik, majd a második részében már teljes mértékben e körül a kérdés körül zajlik a történet. Furcsa már maga a kérdés is, mert annyi mindent érthetünk rajta, elképesztő módon szerteágazó probléma. Nem hinném, hogy én ebbe a vitába be tudnék-e szállni, de nem is akarok, mert a könyv mindent elmond erről. Egy bevándorló érkezik Nápolyba valamelyik kommunista országból, ahol nem akart tovább élni, bár megtehette volna, nem bántották volna, de kisebb engedményeket kellett volna tennie, de a lelkiismerete ezt nem hagyta, és lett inkább hontalan. A kivándorlás problémája is így hangsúlyosan jelenik meg a regényben: hogyan veszíti el az ember önmagát is a kivándorlás során, ami Márainak bizony kézzelfogható probléma lehetett.
És megjelenik Szent Ferenc is. Az ő példája is segíti a világmegváltó embert. A világért önzetlenül tenni képes ember példájaként áll mindannyiunk előtt, és szükség is van ilyen emberekre. Olyanokra, akik képesek hátrahagyni mindent és mindenkit, hogy az egész világ számára ott legyenek.
A San Gennaro vére egy jó könyv, bár teljesen más okból tartom én jónak, mint a többség. Természetesen irodalomtörténetileg is jelentős, de nekem mégis az az éles szem tetszik, amivel Márai a nápolyiakat látja. Egy apró részlettel szeretném ezt bizonyítani:
Tudják, hogy mosolyogni, kéretlenül virágot adni valakinek, elmenőben dallamos üdvözletet kiáltani, mint egy madár, amikor szárnyalás közben, a létezés boldog, lebegő önkívületében csivog egyet: ez mind fontos, mert így könnyebb az élet.

2 thoughts on “Ó, azok a csodás nápolyiak! – Márai Sándor: San Gennaro vére – könyvkritika

Leave a Reply

%d bloggers like this: