Vég-játék

Harry pontban nyolckor lépett az irodába. Gyorsan ablakot nyitott, hogy a régóta rakodó por ne zavarja a lélegzésben. Aztán bekapcsolta a számítógépeket, amiből épp csak öt darab volt a kicsiny helyiségben, amelyek még véletlenül sem voltak alkalmasak a komolyabb munkára. Kiszemelt hát egyet közülük, és bágyadtan leült elé. Álmos is volt, dolgozni se volt kedve. Nem csak a szanaszét heverő mindenféle papírok miatt, hanem azért, mert tudta, hogy egy hét múlva már nem dolgozik itt. Ez a gondolat apró mosolyt csalt az arcára, mert már nagyon várta, hogy kiteljen a cégnél az ideje. Pedig szerette a munkáját, nem is olyan régen a már említett papírok rendszerezésével bízták meg, ezt pedig a legnagyobb örömmel csinálta, mert kissé rendmániás volt. Talán ez volt az egyetlen feladat, amit Harry örömmel csinált, pedig rengeteg feladatot kellett ellátnia, és ennek végképp nem örült. Rendszerető természete folyton lázadott, ha egy új feladatra kérték. Eleinte csak magában morgott, aztán amikor már tudta, hogy nem itt folytatja a munkát, gyakran hangot adott ennek, egy alkalommal nyomatékosan kérték egy új, ám kevéssé rokonszenves feladat elvégzésére. Kisebb veszekedés is lett belőle, de aztán Harry, mert bűntudata támadt, bocsánatot kért és beállt a sorba.
A probléma legnagyobb forrása azonban mégis a főnöke volt. Eleinte nem talált a nőben semmi kivetnivalót, de ahogy teltek a hetek, hónapok, úgy látott át a szitán egyre jobban, úgy derült fény a leggusztustalanabb húzásokra. Az irodában folyamatosan problémák jöttek, aminek a megoldásához mindig a főnök segítségét kellett igénybe vennie, és a javasolt megoldásait folyamatosan leseperték az asztalról. Minden a pénz körül forgott. Harry ezen nem is csodálkozott eleinte, hiszen az üzleti életben erről szól minden. De aztán világossá vált számára, hogy főnöke a legnagyobb profitot kívánja megszerezni és ehhez minden eszközt hajlandó bevetni, néha a törvényesség kereteit is átvágva. Ez eztán betette a kaput, és új munkahely után nézett. Hamar talált is egy sokkal jobbat. Nem ígértek neki csillagokat, de biztos megélhetést, ráadásul a szakmájában helyezkedhetett el.
De nem Harry volt az egyetlen az irodából, aki váltani akart. Kollégái is naponta nézték az álláshirdetéseket, ketten ráadásul már találtak is új munkahelyet, és ott is hagyták Harryéket, de a szívük fájt az ottmaradókért. Harry is ezt az egyet fájlalta az egészben, hogy ott kell hagynia a kollégáit, akiket már igazából a barátainak tekintett. Bár a közös ellenség hozta össze a társaságot, mégse csak ez volt, ami összetartotta őket. Különböző természetűek voltak mindannyian, de az emberiesség és az elfogadás mindegyiküket jellemezte, ezért is jöttek ki jól egymással. 
Lassan végigolvasta a napi híreket, és a céges levelezést. Úgy gondolta, hogy végre itt az ideje a munkának. Maga elé vett egy nagyobbacska papírkupacot, és elkezdte válogatni. Ahogy telt az idő, úgy gyűltek az iratkötegek, de immár rendben sorakoztak Harry előtt, gondosan különválogatva. Gyorsan fogta a mappákat és a szortírozott papírokat elrakta a helyükre. Aztán büszkén tekintett szét az irodában, hogy végre egy kicsivel közelebb van a rendhez.
Aztán szépen sorban megérkeztek a munkatársak is és a hangulat is egyre jobb lett. Bár sok volt a munka, nem hiányoztak a vicces beszólások és egymás ugratása sem, gyorsan is telt az idő. Dél felé aztán Harrynek a városban akadt dolga. Ahogy elindult éppen összefutott egy másik kollégájával. 
 – Rossz hírem van. Bár inkább jó. – szólt Harrynek, mellőzve a köszönést – Holnap már nem kell jönnöd dolgozni.
Harry köpni-nyelni nem tudott. Hirtelen nem is tudta, hogy mit gondoljon, mit mondjon. Csak ennyit bírt kinyögni:
 – Aha, oké. – lehajtotta a fejét és pár pillanatig csak a cipőjét nézegette majd így szólt – de miért? mondott valamit?
 – Semmit, szokás szerint, rám hagyta a piszkos munkát. De örülj, legalább nem kell jönnöd ide többet.
 – Igazad van. – szólt Harry és továbbindult, hogy elintézze az elintéznivalókat. Nem sietett, már nem hajtotta semmi. Kongó ürességet érzett, s bár örülni akart, hogy végre megszabadul a rémes munkahelytől, de még nem állt rá készen. Még egy hete volt hátra, amit szeretett volna kihasználni, elbúcsúzni rendesen a barátaitól. Győzködte magát, hogy jó lesz, csupa pozitív változás, de ilyenkor bevillantak a kedves arcok az irodából, akiket nem akart elfelejteni, akiket nem akart otthagyni. Aztán a főnök arca is beugrott, és az, ahogyan bánt vele. Nem volt több kérdése…

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s