Egy romantikus film margójára – avagy miért nehéz az úriemberek dolga

A minap újra megnéztem a Kate és Leopold című romantikus filmet. Lehet ezután érzelgősnek és nem tudom még minek titulálni, de én nagyon szeretem ezt a filmet. Talán ez az egyetlen romantikus film, ahol teljesen egyet tudok érteni a szerelmes férfi motivációjával, könnyen azonosulok a karakterével. A 19. század második feléből a rohanó világunkba csöppenő főúr megtestesíti számomra azt a férfitípust, azt a példát, amit érdemes követnem. Csak úgy, mint a filmben, az efféle művelt, romantikus és legfőképpen illedelmes férfiemberrel ritkán találkozhatunk a mai világban, és épp a ritkasága miatt válik furcsává, avíttá, sőt néha nevetség, gúny tárgyává.
Mindezek ellenére én szeretném tartani magam ehhez. Nem kíván meg túlzott erőfeszítést, de a várható végeredmény pompásnak ígérkezik. Csak egy a baj. Amíg a képernyőn Hugh Jackman nem csak a karakter belső értékeit idézi meg, hanem -ezt be kell ismerni – az elvárható külső jegyeket is. Na ez az, amivel nem rendelkezem, és itt kezdődik a dolog nehézsége. Nem vagyok kinézetre az a típusú férfi, akiért kapkodnának a nők, éppen ezért szükséges, hogy még inkább erősítsem ezt romantikus-gentleman vonalat.
Sok nő szemében aztán igazi vörös posztó, ha az ember úgymond régi vágású úriember, mellette meg nem egy Adonisz. Nem panaszkodni akarok, még ha annak is hangzik. Csak egyszerűen szeretnék ragaszkodni bizonyos értékekhez, amik felértékelnek egy férfi-nő kapcsolatot. Bármilyen hibbantnak és lököttnek tűnök is néha, nehezen viselem, ha egy nő kimegy előttem az ajtón úgy, hogy azt nem én nyitottam ki. Nevetséges kis apróság, de nekem az odafigyelés egy apró gesztusa. Ugyanígy, ha valakit meghívok egy kávéra, süteményre, miegymásra. Nem szeretem, ha a nő fizetni szeretne. Én hívtam meg, az én költségem. És ez is egy fontos gesztus számomra.
Egy-egy ilyen film után mindig azt érzem, hogy rossz évszázadba születtem. Mennyivel egyszerűbb dolgom lenne például itt a 19. század második felében! Aztán jön a koppanás, hogy hoppá, én itt és most vagyok, és a romantikus ábrándozásaim nem vezetnek sehová. A mai nőkhöz azt hiszem más fortélyok kellenek, más tulajdonságok kerülnek előtérbe. Folyamatosan a jeleket kell figyelni, dekódolni. Nálam itt valami nagyon rosszul van beállítva, mert nem jól értelmezem ezeket a jeleket, és sajnos eléggé kínos szituációkba sikerül belecsöppennem emiatt. Naivitásom okán gyakran feltételezem, ha egy lánynak van hozzám két kedves szava és egy mosolya, akkor már sínen vagyunk és elhívhatom egy rövid randevúra. Sajnos nem. Csak mert mosolygok én is, ezt váltom ki másokból, úgyhogy nem vagyok előrébb.
Na de mindegy. Az élet úgyis elhozza majd azt a Nőt, aki mindezt értékeli: a romantikát, az illemet és a mosolygást is…

Leave a Reply

%d bloggers like this: