Az apró jó cselekedet is naggyá lesz

Néha elvesztem a hitemet, hogy az emberiség menthetetlen, és hogy csupa gonoszság van a világon. Az egymás elleni áskálódásoknak se szeri se száma, s úton-útfélen találkozunk mindennemű agresszióval. Az emberek gőgösek és dölyfösek, az erkölcsiség hamvába halt. Valóban?
Legtöbbször csak szeretném hinni, hogy nem így van, de mégis az az igazi, amikor a saját szememmel látom, a saját bőrömön tapasztalom meg az emberi jóságot. Bárki, ha tett valaha egyetlen apró, önzetlen jó cselekedetet, az tudja igazán, hogy mennyire felemelő érzés ez. Pláne a jutalom, amely egy kedves mosollyal kísért köszönöm formájában érkezik, na az aztán pláne felbecsülhetetlen. Ebből merítek én is erőt, és ihletet, ez tesz reménykedővé a jövőt illetően.
Nagy táskával szálltam fel a buszra. A vasútállomásra igyekeztem, és mivel már hetek óta nem jártam otthon, elég nagy poggyásszal mentem. A vasútállomás messze volt, és a nehéz csomagokkal nem akartam állni, és még hely is volt bőven a buszon, ezért hát leültem. Éppen csak elhelyezkedtem, mire jött a következő megálló, ahol sokan szálltak fel, a helyek hamar feltöltődtek. Egy idősebb néni is felszállt a buszra, és nem messze tőlem megállt. Egy pillanatig haboztam, hogy átadjam-e a helyem (még elég sokáig utazok, és volt még néhány üres hely), de aztán úgy tettem, ahogyan az helyes:
     – Le tetszik ülni – szóltam. A néni – legnagyobb meglepetésemre így válaszolt:
     – Köszönöm, nagyon kedves! Maradjon csak, a következőnél úgyis leszállok.
És mosolygott közben, nemcsak az ajkai görbültek mosolyra, de a szeme is. Ritkán látok idős néniket így mosolyogni, úgyhogy hatalmas örömmel töltötte el a szívemet ez az apró jelenet.
Esett az eső, nekem persze ilyenkor akad dolgom. Nagyapámtól örökölt esernyőmmel róttam az utcákat, azzal az esernyővel, amire a szemem fényénél is jobban vigyázok. Az esernyőket előszeretettel hagyom el, ezért is e kitüntetett figyelem, meg nagyapám emléke miatt is. Ilyenkor jobban kell vigyázni, pláne, ha szembe is jönnek, nehéz elférni egymás mellett. Ezért is, amikor megláttam, hogy jön szembe valaki, inkább félrehúzódtam, és megvártam míg elmennek mellettem, csak azért, hogy ne akadályozzuk egymást. Kis apró figyelmesség, de sok örömre ad okot. Egy nagymama sétált a  kislány unokájával, csak esőkabátban voltak ugyan, de a járda elég szűk volt, a szemüket meg nem akartam azért az esernyővel kiszúrni, így megálltam. Pont egy kereszteződésben voltam, le tudtam húzódni. Amikor elmentem mellettük mindketten megköszönték, és mosolyogtak. Már bőrig áztak, de ott volt bennük a derű, az igazi boldogság, amivel az ilyen apró kedvességet, figyelmességet jutalmazzák. Én is csak mosolyogtam, és mosolyogtam…
A mosoly erejét nem szabad lebecsülni. Borzalmasan nagy ereje van. Ha csak erre a két apró jelenetre gondolok, nem bírom abbahagyni a mosolygást. Nem is akarom persze. És mosollyal az arcomon alszok el…

Leave a Reply

%d bloggers like this: