A húsvéti locsolás pszichológiája (avagy miért nem szeretek locsolni)

Újabb önellentmondásba keveredtem a húsvét alkalmával. Nem szeretek locsolni, sose szerettem, mégis annyira szívesen nézem, amikor más emberek akár népviseletbe öltözve ápolják ezt a szép hagyományt. Pedig a saját részemről eleinte kevésbé tudatos, később viszont nagyon is tudatossá váló ellenkezés bontakozott ki a locsolással szemben. Megpróbáltam kutatni az emlékeimben, hogy mire fel nem szívlelem ezt a szép hagyományt.
Sok érdekes dologra bukkanok ilyenkor. Az efféle pszichologizálás vagy önfeltárás kedvemre való. Csak úgy mellesleg jegyzem meg, hogy a pszichológia is nagyon sokáig az utált tárgyak körébe tartozott, de ahogy érettebbé válok, úgy fedezem fel minden dologban a hasznot, a jót és a szépet. Na de vissza a locsoláshoz!
Hogyan kezdődik a történet? A kisgyermek elsőként a szülőktől látja a hagyományokat, tőlük tanulja. Kisgyermekként főleg, de még most is leginkább a számomra kényelmes szituációkban érzem magam otthonosan, és nem nagyon szeretek ebből a komfortzónából kikerülni, és valamiféle kényelmetlen helyzetekbe kerülni. /Szerencsére ma már ez nagyon ritka, mondhatni, hogy sokat fejlődtem./ A húsvéti locsolás ebbe a kategóriába tartozott. A szülői elvárás – ami nem volt egyébként túlzó – rányomta a bélyegét az ünnepre, hogy mindig locsolóverset kellett tanulni – mai napig egyet-kettőt ha tudok, és erre nem is vagyok büszke túlzottan – és a család nőtagjai előtt elmondani úgy, hogy bele ne süljek, amire a lámpalázam miatt elég nagy esély volt. Emiatt pedig egyre görcsösebbé váltam és már csak dacból sem voltam hajlandó a locsolásban részt venni. Erre aztán a szüleim is hamar rájöttek és nem erőltették a locsolást, főleg mert náluk sem volt igazán szokás, csak mivel jó szülők akartak lenni, nem hagyhatták ki, hogy ezt a népszokást is megismertessék. /Nem csak akartak, hanem tényleg jó szülők a mai napig./
Aztán eljött az iskoláskor, pontosabban már a felső tagozat, amikor a gyermek már több mindenben szabad kezet kap. Ha akartam volna locsolni menni a barátaimmal, nyugodtan megtehettem volna. Egy bökkenő volt: nem voltak olyan barátaim, akikkel el tudtam volna menni, akik vannak olyan zsiványok – persze a jó értelemben – hogy szódásszifonnal, vagy a kútból engedett vízzel locsolja meg a lányokat. Akikkel mehettem volna, azok meg nem a népszokás kedvéért csinálták, nem is a piros tojásért, hanem előbb pénzért, aztán a berúgás kedvéért. Engem pedig ez nem vonzott túlságosan.
Aztán meg ott volt az a nem elhanyagolható tény is, hogy a lányoktól meg féltem. Hogy miért féltem, arra nem tudom a választ. Tudtam jól, hogy a locsolás jó alkalom lett volna arra, hogy csajozzak, de ahhoz bátortalan voltam. Több esetben is előre elképzeltem, hogy és mit fogok csinálni, de aztán mire odakerültem természetesen nem lett belőle semmi. Meg nem is volt sok lány ismerősöm, ők is többségében panelben laktak és így csak a kölni maradt, az meg olyan snassz, főleg így utólag visszagondolva.
A gimnáziumi idők aztán teljesen eltávolítottak a locsolástól. Akkor már más városban tanultam, és sehol sem voltam otthon igazán, a lányok, akiket akkor talán lett volna bátorságom meglocsolni, messze voltak, annyira elszánt pedig nem voltam, hogy elutazzak. Érdekes módon nőnapkor viszont igazi gentleman voltam és vittem virágot a lányoknak akkor is, ha más fiúk erről megfeledkeztek. Furcsán működtem akkoriban…
Azt hiszem, hogy sok minden közrejátszott abban, hogy nem szerettem meg a locsolást. Városi gyerek vagyok, ez sem segített. Aztán a baráti kör hiánya – ma se sok barátom van, de ők igazán a barátaim, az ország több különböző pontján. És persze ott vannak a félelmek, frusztrációk, amik a locsolás ellenzőjévé tettek. Ki tudja, lehet, hogy egyszer még megszeretem a locsolást…

Leave a Reply

%d bloggers like this: