Szerelempatak – amikor a valóságnál nincs szebb

A meghatározó filmek megtalálnak mostanában. Most láttam a Szerelempatak című dokumentumfilmet, és mondanom se kell, hogy mennyire magával ragadott. Nem emlékszem, hogy volt-e olyan filmélményem, ami az érzelmek ilyen széles skáláját kínálta volna, mint ez a film. Sós Ágnes munkája gyönyörű és felszabadító.
A filmben idős emberek beszélnek szexről, szerelemről, intimitásról és mindezt teszik igazi természetességgel, derűvel. És igazából ez csak a keret, néha úgy éreztem, hogy a mondanivaló másodlagos. A képek sokkal inkább magukért beszélnek. Látni ezeket a kedves embereket, hogyan élik az életüket, látni a boldogságukat, a szomorúságukat igazán felemelő. Alig találom a szavakat, hogy ezt az élményt valahogy meg tudjam fogalmazni. Hátborzongató volt a film, természetesen a szó jó értelmében. Az idősek arcának egy-egy rezdülése is ezernyi titkot árul el. Csak bele kell nézni a szemükbe és kiolvasható belőle az életük története. A kor néhányukat már meggyötörte, főleg a férfiakra igaz ez, de érződik néhányukon a huncutság. 
Érdekes megnézni, hogy micsoda különbség van nők és férfiak életstílusa között! A férfiak már nyugodtak, nem sietnek sehová, de ha összejönnek, akkor van ott nagy mulatás. A nőknél természetesen más a helyzet. Ők is folyamatosan tevékenykednek, szinte megállás nélkül csinálnak valamit. Aztán ha összejönnek, akkor természetesen pletykálnak megállás nélkül, most a film kedvéért a szexről. És jól érzik magukat, de annyira jól, hogy így még én sem tudnám, pedig hát ilyenkor van itt az ideje. Persze azon a vidéken én is jól érezném magam. A film is visszaadja a környék szépségét, ha csak azt mutatnák egy órán keresztül, minden bizonnyal lekötne. És ezek emberek ilyen csodás helyen élnek, igaz nagyon szerény körülmények között. Ebből is látható, hogy az ember boldogsága nem függ semmitől, nem tárgyakon múlik.
A film vége igazi katarzis. Ezt nem egy dokumentumfilmtől várja az ember, de ez annyira magával ragad, még most is könnyeket csal a szemembe. Pedig egy teljesen hétköznapi helyzet. A nénik piknikeznek a domboldalban, pletykálnak, nevetnek, majd gondolnak egyet és elkezdenek lefelé gurulni a domboldalon, mintha tizenéves fruskák lennének. A domb aljára leérve pedig önfeledten kacagnak, ezzel ünneplik az életet. Annyira jó volt látni, hogy az élethez nem kell semmi extra, csak ki kell hozni az adott körülményekből a maximumot egy jó adag kreativitással. 
(Forrás: 444.hu)
Hogy visszautaljak egy kicsit a nagy szépségre. Jep Gambardella első mondataiban megtudjuk a világhoz való viszonyát. Ebben elmondja, hogy az idős emberek házainak szagát szereti a legjobban. És a Szerelempataknál én is valami hasonlót éreztem, hogy az az érzékenység, ami a Nagy szépség főhősét jellemzi, az valahol rám is jellemző. Ezért képes ilyen elementáris erővel hatni a Szerelempatak.

Leave a Reply

%d bloggers like this: