Tajtékos napok – ahogy én láttam és olvastam

Akár lehetne így jellemezni az elmúlt néhány hetemet, hónapomat, de nem erről lesz szó. Sokkal inkább Boris Vian klasszikusáról. A könyvről és a filmről egyaránt. Nem tudok nem gondolni rá, annyira a hatása alá kerültem. Nézzük a részleteket!
Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy láttam a filmet is, és a könyvet is olvastam, persze nem a megszokott sorrendben. Az emberek többsége először könyvben ismeri meg a történeteket, majd tér rá a filmre. Ennek gyakran csalódás a vége. Nálam viszont fordítva van, ami nagyrészt annak köszönhető, hogy többet kutakodom filmes témákban, ezért előbb ismerem meg a filmet, és ha tetszett, akkor utánajárok. Ilyenkor szokott kiderülni, hogy az aktuális filmnek épp egy könyv az alapja. És mivel a film tetszett, elolvasom a könyvet is. Így viszont kétszer élvezhetem ki a történet minden apró mozzanatát.
A Tajtékos napoknál ugyanez a helyzet. Először láttam a filmet, és annyira megtetszett a történet, hogy a könyvet is elolvastam. Sokan mondták, hogy ez a könyv megfilmesíthetetlen, de tévedtek. Szinte tökéletes adaptáció. Ráadásul a zene, ami egy könyvbe nem igazán fér bele, nagyon jól passzolt a filmhez, megadta az alaphangulatot, és ezzel a film egy kicsit több is, mint a regény.
Persze a regénynek is megvan a maga bája. Boris Vian egy igazi csodabogár. Volt szerencsém több művét is olvasni. Mindegyiknek megvolt a maga különös atmoszférája, a sajátos humora, de egyik sem múlja felül a nyelvi leleményeket, amiket fordítói kiválóan adnak vissza. Meghökkentő hasonlatok, furcsa képzettársítások jellemzik Vian műveit, de pont ettől lesz olyan izgalmas. A Tajtékos napok annyira magával ragadott, hogy a könyv olvasása utáni éjszakán is még vele álmodtam. Na ezt nevezem én hatásnak!
Szép és szomorú története van. A sírig tartó szerelem története ez, ahogy Colin, az aranyifjú minden erejét bevetve próbálja elérni, hogy kedvese, Chloé meggyógyuljon. Nincsen happy end, nagyon pesszimista ez a vég. És valahogy mégis azon veszem észre magam, hogy mosolygok, ha rágondolok erre a történetre. Mert végig pozitív marad, Colin jelleme nem változik, kitart választottja mellett, jóban-rosszban. Megtesz érte mindent, még dolgozni is elmegy, hogy pénzt szerezzen a kezelésre. Pedig nagyon nem szeret dolgozni.
Furcsa, ahogy Vian ebben a regényében a munkához viszonyul. Valamiféle nagyon alantas dolognak tartja, a társadalom rákfenéjének, a boldogság ellenségének, ami a szellemet romlásba dönti. A Tajtékos napok világa egy komor világ, teli gonoszsággal. A nem dolgozó lenézi a dolgozót és fordítva. Ebben a világban próbál érvényesülni a szerelmespár, akiknek a jelleme a társadalom korcs volta miatt felmagasztosul.
Chloé betegsége és Colin eladósodása miatt világuk összeszűkül, minden tönkremegy. Nyelvi eszközökkel is eléri ezt Vian, de a képi megvalósítás még szembetűnőbb. A kezdeti nagyon színes világ egyre fakul, a végére pedig egy igazi fekete-fehér filmet kapunk.
Aki teheti, olvassa és nézze meg a Tajtékos napokat. És érezze, hogy bármennyire is szörnyű az élet, mindig van kiút, mindig ott áll valaki mellettünk, hogy átsegítsen a nehézségeken.

Leave a Reply

%d bloggers like this: