Sablon a boldogsághoz – A család kicsi kincse kritika

Mostanában folyton olyan filmeket keresek, amelyek a boldogság keresését ábrázolják, amelyek a legnehezebb emberi sorsokban is felismerik a szépet és szeretnivalót, amelyek bebizonyítják, hogy az ember mindenféle körülmény közepette boldog lehet. Idei első filmkritikám a Család kicsi kincséről szól.
Felfokozott izgalommal és várakozással tekintettem a film elé, hiszen Oscar-díjak és jelölések bizonyították, hogy a film elnyerte a kritikusok tetszését, de az Imdb honlapján a nézők által adott magas átlagpontszám is erről tanúskodott. A színészgárda is nagyszerű neveket tartalmazott. Mindezek ellenére nem azt kaptam, amire számítottam. Ezzel persze nem azt mondom, hogy rossz volt a film. Kellemes szórakozás, egy-két mókás pillanat a zseniális Alan Arkintól, aztán kifújt.
Ez egy tipikus boldogságkeresős film. Adott egy zűrös család: munkanélküli anyuka, akinek a testvére az öngyilkossági kísérlete után hozzájuk kerül, aztán az apuka, akinek zseniális ötlete van arra, hogyan legyünk nyertesek. Kár, hogy ezt senkinek sem tudja eladni. Aztán zűrös nagyapa, akit még az idősek otthonából is kitesznek. Drogozásért. Van még egy tinédzser fiú, aki hallgatásba burkolózik, Nietzsche-t olvas és pilóta akar lenni. És ott van a kislány, aki bár kicsit csúnyácska, de bejutott egy országos szépségversenyre a napfényes Kaliforniába. Így már nem is nehéz kitalálni, hogy miről szól a film. Az egész család felkerekedik, hogy elkísérjék Olive-t a versenyre. Közben természetesen egyre mélyülnek az egymás közötti konfliktusok, de a megoldás is közbe-közbe megcsillanni látszik. A végére természetesen összerázódik a család, s ha a konfliktusok és nehézségek nem is oldódnak fel varázsütésre, de valami azért megindul, a család élete talán jobbra fordul.
Ha jobban belegondolok, a film ereje nem az egészben, hanem a részleteiben rejlik. A történet nagyon egyszerű és kiszámítható, de egy-egy zseniális húzás a forgatókönyvben, vagy épp a színészek parádés alakítása folytán válik emlékezetessé egy-egy jelenet. Ki kell emelni az apa ragaszkodását a kilenc lépéses stratégiájához, amivel nyertes lehet. Bármilyen  nehéz helyzet is áll előtte, valahogy mindig pozitívan jön ki belőle. Bár elsőre ő tűnik a legnegatívabb karakternek, a végére igazi családfővé avanzsál. Az anya a villámhárító a családban, ő próbálja elsimítani a konfliktusokat, amellett, hogy végig anya tud maradni. Ez pedig az adott körülmények között piszkosul nehéz.
Számomra a legszimpatikusabb karakter a néma fiú, Dwayne. Paul Dano most is nagyszerű, a zűrös fiú karaktere nagyon jól áll neki, ahogy a pulikutya-frizura is. Szótlanságában a folyamatos düh és harag látszik, ami ki is robban belőle egy ártatlan kísérlet folytán, rá is zúdítja a családra, majd kishúga ölelésére jó útra tér, megszelídül. Ez a fordulópont. Megérkeznek végül a szépségversenyre, ahol a sok mű-kislány mellett megjelenik a kis ártatlan Olive, aki eleve bukásra van ítélve. A család félti is ettől, de ő, nagyapja iránti szeretetétől vezérelve előadja a nagyapa által betanított koreográfiát, ami a többi előadáshoz viszonyítva minimum polgárpukkasztás. A túlzottan sznob közönség pfújol, elmegy, tiltakozik, a család azonban megvédi Olive-t és együtt táncolnak a színpadon. Nagyon kedves gesztus, és lehetne igazán felemelő, de valahogy ez nem sikerült a film készítőinek.
Nem csak mint család térnek vissza a helyes útra, hanem egyenként is. Fokozottan vonatkozik ez az öngyilkossági kísérletet elkövető Frank-re (Steve Carell), akinek pont egy ilyen élményre van szüksége, hogy újra láthassa az élet szépségeit, hogy legyen egy közösség, amely minden hibája, mássága ellenére is befogadja. Ami meglepő volt számomra, hogy Frank homoszexualitását mennyire éretten kezeli a film, nem emeli ki, és teszi központi témává, sokkal inkább természetesnek veszi, elfogadott ténynek, hogy ő meleg, nem éri ezért őt semmilyen hátrányos megkülönböztetés.
Azt mindenképpen megtanultam a filmből, hogy a boldogság eléréséhez bizony konfliktusokat fel kell vállalni, a feszültséget nem önmagunkban tartani. Jó film volt, csak kicsit sablonos, és ki lehetett volna hozni belőle többet egy jobb rendezésben. Alan Arkin viszont megérdemelte az Oscar-díjat ezért az alakításért. Minden perce élmény.

Leave a Reply

%d bloggers like this: