Mese a fiúról, aki tanár akar(t) lenni

Vannak súlyosabb idők, amikor nem versírással kell múlatni az időt. Most kezd beérni a hoffmanni reform, elsődleges jelei már a PISA-felmérésben is látszódtak, bár ő ezt készségesen az “elmúltnyolcév” oktatáspolitikusainak a nyakába varrta. De őszintén: ki lepődik meg ezen? Lenne egy tippem…
Sorolhatnánk a reform kiválóbbnál kiválóbb intézkedéseit, de ne tegyük. Ha összeszednénk minden egyes elhibázott döntést, akkor még holnap este is ezt a bejegyzést írnám. Sajnos. Nem szeretek olyan nagy szavakkal dobálózni, hogy agymosás zajlik kicsiny országunkban, de nincsen jobb szó Rózsa asszony elmeszüleményeire. Eddig az iskola a nyugalom szigete volt, legalábbis abban a tekintetben, hogy a tanár a maga ura volt, úgy taníthatott, ahogy neki tetszett. És ezzel többségében sikeresek is voltak.
És én itt állok a tanári diplomám megszerzésének a küszöbén. Néhány éve még lelkendeztem, hogy de jó lesz, tanár leszek! És lettem is, két évre. Imádtam. Hol kap az ember több szeretetet és megbecsülést, mint a diákjaitól? Libabőrös leszek, ha csak visszagondolok. Nagyon élveztem a tanítást. Persze voltak nehézségek, de hagytak dolgozni, nem kötötték meg a kezem és ezért nagyon hálás vagyok. Megtaláltam a hivatásom, erre jön ez a kedves államtitkár asszony és romba dönti a világomat. 
Pedig én tanítani akarok! És fogok is – József Attila szavaival élve – nem középiskolás fokon. Ha csak nem változik meg valami hamarosan a pozitív irányba, akkor a jelenlegi oktatási rendszerrel nem leszünk puszipajtások. Értékelnének meg minősítenének. Már az is baj, ha nem beszélek nemzeti hevülettel a mohácsi csatáról. Nem alakul ki a gyerekekben a nemzeti érzés. És ez alapján kikiáltanak rossz tanárnak, holott utána az egész napomat a diákokkal töltöm sportolással, beszélgetéssel, különórákkal. Az meg különben sem igazán érdekel, hogy csillagos ötösre tudja valaki a tananyagot, ha nem tudom jobb emberré tenni. Ha nem tudom megtanítani gondolkodni, akkor nem érek semmit. Ha nem tudom bebizonyítani, hogy színes a világ, akkor rossz helyen vagyok.
Szeretnék tenni a gyerekekért. A magam módján. Újra csak előveszem a korábbi latin iskolaötletemet. De kicsit át kell dolgoznom. De mindenképpen akarok egy olyan iskolát megalapítani, ahol a latinos műveltséget szeretném átadni, de nem erőszakos módon, hanem szeretettel, odafigyeléssel, játékkal. Nem ostoba nyelvtani kifejezéseket akarok tanítani, hanem emberséget. Jó társaságot, ahová azért jönnek gyerekek, hogy egymást ismerjék meg, lássanak egy új megközelítési módot, hogy világot másképp is lehet nézni, mint amilyennek láttatják. Mert szép ez a világ, és van benne emberség. Lehet, hogy mélyen van, elrejtve valahol, de én felszínre akarom hozni. Lehet, hogy túlságosan is optimista vagyok, de ezt akarom. Ezt akarom.

4 hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s