Ünnepre…

Október 23. A nap, amikor mindenki megszólal. A szabadság napja. Vagy legalábbis volt egykoron. A szabadság, amiért oly bátran küzdöttek apáink és anyáink, nagyapáink és nagyanyáink. Hol van már az a szabadság? Ők még a tankok árnyékában is boldognak érezhették magukat, mert volt céljuk. Akartak. Küzdeni akartak. Egymásért. A hazáért. Nem egymás ellen. A hazáért.
És mi van helyette? Küzdelem, de nem egymásért, hanem egymás ellen. Egy nemzeti ünnep, aminek össze kellene kovácsolnia a magyarságot, egyre tovább mélyíti a lövészárkokat. Pedig olyan szép nap ez a mai. Gyönyörű napsütés, kellemes meleg. Kimennék a térre, de csak a szívemet fájdítanám. Hősökről szeretnék hallani és példaképekről, de helyette valami teljesen mást kapnék. Rezsicsökkentett szabadságharcot az unió és a bukott baloldal ellen, vagy éppen maffiakormány elűzéséről, föld- és trafikmutyiról. A mártírok forognak a sírjaikban! Egyik oldal sem jobb a másiknál. De miért beszélek erről ezen az ünnepi napon? 
Prózai oka van: elegem van! Elegem van ebből a politikai harcból. ahogy egymást ekézi ez a két szerencsétlen politikai csoportosulás. De ha ez nem is lenne elég, bevonják a sok szerencsétlen embert is ebbe a közösségi utálkozásba. De én nem utálkozni akarok, hanem büszkének lenni. Büszkének lenni az őseinkre, akik bátrak voltak és kreatívak, nem féltek szembemenni a hatalommal, a változással. Akik különbözőek voltak, de egy cél hajtotta őket. A szabad Magyarország. Ha hagyjuk, hogy ez a köznépi utálat még jobban elhatalmasodjon, akkor épp ez a cél megy majd veszendőbe, és a hősök áldozata hiábavaló volt. 
Most én vagyok abban a korban – tán kicsit ki is szaladtam belőle – amiben az ’56-os hőseink is voltak. De én nem akarok forradalmat. Illetve mégis. A párbeszéd forradalmát. Amikor nincsen bukott baloldal, se trafikmutyi. Nem akarom, hogy csak álom legyen a megbékélés. Ehhez csak türelem kell és önmérséklet. Nem kell hozzá megváltozni, vagy új értékrendet szerezni magunknak. Dehogy! Hiszen az a szép, hogy különbözőek vagyunk. És ez hajt minket előre. Mert vitáink lehetnek, kulturált viták. Sőt! Azt kérem, hogy vitázzunk, beszéljünk! Romboljuk le a magunk köré épített falainkat!
Az ’56-os hősök is egyszerű emberek voltak. Ahogy én is, és mindannyian. Ha ők el tudtak érni valamit, akkor mi is elérjük. Ők tudtak remélni, mert volt halvány remény a változásra. Remélek hát én is, hogy a jelen helyzet változni fog. Békét szeretnék.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s