A szerethető válogatott hattyúdala

A magyar foci úgy tűnik elérte a mélypontot a tegnapi hollandiai vereséggel. A 8-1 megalázó, és elmondhatatlanul kellemetlen. Ezen a tegnapi estén megláthattuk, hogy hol is van a magyar foci. Leginkább a béka hátsó fertálya alatt, és még ott is jó mélyen. És a világelit messze van, borzasztóan messze. De ez nem újság, ezzel a jóeszű drukker tisztában van, jól tudja a magyar foci helyét a világban. Csak a kellő kincstári optimizmussal a zsebében ül le mindig meccset nézni, hogy hátha most bejön a várva várt eredmény. Ám az csak nem jön…
Tegnap aztán talán végre tudatosult mindenkiben, hogy hol is állunk. Láttuk, hogy a hollandok egészen más dimenzióban futballoznak. Fizikálisan nem is tudom hol vagyunk hozzájuk képest, de amikor azt látjuk, hogy a nálunk legjobb felépítésű játékosunk, Böde Dani simán lepattan a holland védőről, akkor ott gond van. Meg lassúak is vagyunk. Ha a tegnap pályára lépett 22 játékos versenyzett volna 100 méteres síkfutásban, nem biztos, hogy a tíz közé került volna magyar. De a gyorsaság nem csak ebben nyilvánult meg. Hanem a gondolkodásban. A hollandok sokkal-sokkal gyorsabban gondolkodnak a pályán, mint a mieink. Nem forognak körbe ötször, hogy a tőlük két méterre állónak passzoljanak, mint szegény Varga Józsinak, akiről úgy gondoltuk, hogy a legjobb védekező középpályásaink egyike. Mindig becsültem a hajtását, az akarását, de ahhoz, hogy feljebb lépjünk sokkal több kell. A kreatívnak mondott játékosaink csődöt mondtak. Persze mondhatjuk, hogy labda nélkül nehéz kreatívnak lenni, és a labdát igen ritkán sikerült megszerezni.
A holland csapat tegnap ott volt a topon. Ellenük még jó eséllyel a spanyol-brazil duó is beleszaladt volna a késbe. Nem voltak görcsösek, győztes mentalitással mentek fel a pályára. A magyar csapatból a nagynak kikiáltott meccseken ez hiányzik. A mentális felkészültség. Tetszenek a játékosok és edzők azon nyilatkozatai, hogy győzni megyünk Hollandiába, meg kemények leszünk és felkészültek. És aztán teljesen más történik a pályán. Miért? Mert a fejekben valami nincs rendben. Egy apró hiba, figyelmetlenség elég ahhoz, hogy teljesen szétessünk. Nem tudom, hogy van-e a csapat mellett pszichológus, mert ha nincs, akkor sürgősen arra lenne szükség. Láttuk, hogy a vízilabdázóknál ez mennyire működik. 
Szegény Devecseri Szilárd nem ezt érdemelte…
Az edző személye ezek után teljesen irreleváns. Egervári Sándor lemondott, de nem hiszem, hogy az utódja nagyon mást tud majd hozni. Nem tud másokat behívni, mert nincs kiből meríteni, és még jó eséllyel évekig ugyanezek a srácok szaladnak ki a pályára. És az edző személyével sem változik semmi, ha csak nem valami elképesztően jó motivációs erővel rendelkezik. Egyébként is az egész magyar futballstruktúra vár átalakításra. Látjuk, hogy a hazai edzésmódszerek rosszak, mert szinte csak nyüzüge, csontsovány fiatalok kerülnek ki az akadémiákról. Úgy meg persze nem kellenek sehová. Szóval a fizikai felkészítésre bizony nagyobb hangsúlyt illene fektetni. És akkor majd oda bírunk állni a hollandok mellé úgy, hogy levegőt se kapjanak. Vannak válogatottak, amelyek technikai képességek terén talán elmaradnak a mienktől, de megvan az erőnlét, és így bizony könnyen megkeseríthetik a nagy csapatok életét. Nem tudom az akadémiákra milyen elvek alapján válogatják a fiatalokat, de azt csak remélni tudom, hogy IQ-tesztet töltetnek ki velük. Mert bizony játékintelligencia is szükségeltetik.
Egyszóval sokmindennek változnia kell a magyar futballban. Beleértve a szurkolókat és sportújságírókat is. Mert bizony irreálisak az elvárásaink. Persze mindenki szeretné, ha ott lennénk végre egyszer egy világversenyen. Én mégis azt mondom, hogy legyen először egy biztos alap, amire aztán lehet építkezni. Ha szerencsék van, akkor elérjük a harmadik helyet a csoportban, ami szintén előrelépés. Lépjünk inkább csak kicsiket, de azt előre!

Leave a Reply

%d bloggers like this: