Egy kis önvizsgálat

Ma rengeteget tanultam önmagamról. Nagyon ritka alkalmak egyike, amikor tényleg elgondolkodom arról, hogy ki is vagyok, mit is akarok. És ez jó így? El tudom-e fogadni önmagamat olyannak, amilyen vagyok? Miért vagyok olyan, amilyen? Hihetetlen, hogy pont ma értek olyan impulzusok, ami alapján valóban elkezdtem gondolkodni ezeken a kérdéseken. Nem csekély segítségem volt ebben Christopher Phillips könyve a Szókratész kávéház. Ösztönöz, hogy kérdéseket tegyünk fel, akár magunknak, akár egymásnak, és Szókratész szellemében filozofáljunk, beszélgessünk, és legyünk jobb emberek. Én is elkezdtem kérdezni önmagamat. Nem skizofrén duma, hanem hatásos önvizsgálat. És azt hiszem boldogabban fekszem majd le.
Az első kérdésem arra vonatkozott, hogy miért nem tudom elfogadni magam olyannak, amilyen vagyok. Nem voltam megelégedve a külsőmmel, ha visszanéztem bármilyen képet, nem igazán tetszett, amit láttam. Persze foghattam mindent arra, hogy rossz pillanatban fotóztak és sok egyéb kifogással élhettem. És éltem is korábban, és megnyugtattam magam, hogy majd legközelebb készül jó kép rólam. De lassan rájövök, hogy ez “jó” kép is relatív. Zavart eddig, hogyha “rossz” képet láttam önmagamról, ráadásul mindent abba a kontextusba helyeztem, hogy más is ezt látja. Ha nekem sem tetszik, amit látok, az hogyan tetszene bárki másnak? Egy buliban készült képeket nézegettem. Rosszul éreztem magam, hogy idétlen fejeket vágok a fényképeken és már ott voltam, hogy szólok, töröljék azokat a képeket. Aztán mégse, én inkább néztem tovább. Minél tovább néztem, annál kevésbé éreztem cikinek a fotókat. Ki tudtam mondani: én vagyok az is, akár tetszik, akár nem. És könnyebb lesz, ha megbarátkozom vele. 
Mindig az volt a bajom, hogy mit szólnak mások, az ő véleményükhöz igazítottam a viselkedésem, az öltözködésem, a kinézetem. Próbáltam beilleszkedni. De sajnos nem igazán tudtam soha senkinek sem a kedvére tenni ezzel. Ha tetszeni akartam valakinek, akkor mindig elijesztettem. És gyakran megesett.
Aztán elkészítettem a táskámat. Aki láttam, tudja, hogy csupa színes folt, feltűnő holmi, de le nem írható az a boldogság, ami eltölt, ha nálam van, vagy csak ránézek. A saját kezem munkája, a saját ízlésem szerint. És ha kinevetnek is miatta az utcán, vagy megszólnak, hogy “Nézd már de gáz táskája van!”, nem tud érdekelni. Mert az táska bizony én vagyok, vagy legalábbis belőlem egy darab. És egyre inkább kezdek átalakulni. Ha megtalálom a belső boldogságomat, akkor nem fog zavarni kívül semmi. Akkor már nem számít sem a külső, se a ruházat, se táska se semmi. Akkor egy boldog embert fognak látni. Úgy érzem, hogy jó úton haladok.
Aztán voltak olyan gondjaim is, hogy a teljesítményemet is mindig másokéhoz mértem, olyanokhoz, akik jobbak nálam. Persze felnézek rájuk, szeretném elérni a szintjüket, de közben sokszor elfeledkezek arról, amit már elértem. Ma az egyetemen kedvenc tanárom és jó barátom azt mondta a külföldi vendégnek, hogy egy csoda vagyok. Kell ennél több, ennél nagyobb biztatás? Ott, abban a pillanatban büszke voltam, hogy ilyen fantasztikus barátaim vannak, akik tudják, hogy mit érek, és erre figyelmeztetnek is.
A vonaton a novelláimon gondolkoztam, leginkább a szerelmi témájúakon és ilyenkor óhatatlanul eszembe jut, hogy én miért is vagyok e téren annyira szerencsétlen. Mert a lányok többsége bizony barátként kezel és esélyem sincs elérni, hogy belém szeressenek. Nem vagyok hódító, ezt belátom, testi adottságaim nem teszik lehetővé. Kedves vagyok? Igen. Megértő vagyok? Igen. Türelmes vagyok? Igen. De nem vagyok magabiztos, és ez már messziről sugárzik rólam. És ha ezt nem látják rajtam, esélyem sincs bebizonyítani a többit.
De ma megéreztem végre valamit. Megláttam egy utat, amin el kell indulnom. Kínkeserves út lesz, sok nehézséggel, de ha kitartok, hiszem, hogy nagyszerű eredménye lesz.

2 thoughts on “Egy kis önvizsgálat

  1. Igen, tényleg nagy bölcsesség ez a Gnóthi szeauton… Nosce te ipsum…És lefegyverző az a bátor őszinteség, mellyel önmagáról ír, Miklós. De ilyen lelki és szellemi habitussal, mint amilyen Önnek van, nem jósolok sem túl hosszú, sem különösebben kínkeserves utat. Viszont az eredmény így is nagyszerű lesz. (Higgyen nekem. Mivel koromat illetően majdnem az Ön nagyszülője lehetnék, láttam sok és sokféle embert hasonló élethelyzetben.) A legjobbakat kívánom a \”belső utak önmagamhoz\”- projekthez! Üdvözli: Sz. Gábor Ágnes (alias) LatomusPS: Ön valószínűleg ismeri, de azért itt hagyom a linkjét egyik kedves \”meditációs objektumomnak\”: http://www.latomus.eoldal.hu/cikkek/Klasszikus_levelek/Petrarca_Ut_a_Mont_Ventoux-ra.html

  2. De ha egyszer van,aki szereti(mert feltételezem,hogy van ilyen),akkor miért ad ilyen képet saját magáról???! Üdvözlet: V.K.

Leave a Reply

%d bloggers like this: