A Szív

A hajnal első sugarai világították meg a templom tornyát, ahová épp ebben a pillanatban érkezett meg a bagoly éjszakai vadászatáról. Lassan érkezett és megfontoltan szállt le kedvenc alvóhelyére. Hamar álomba is merült volna, de lépesek zaja rögtön felverte. A templom előtti téren egy magas, fekete ruhás alak suhant át, ám bármennyire óvatosan lépkedett, de a hajnali csend messze vitte cipője kopogását. Megállt a tér közepén és gyanakodva tekintett fel az égre, de a napsugarak láttán gyanakvása megszűnt és egy apró mosolyt is megengedett magának. Lépései is lelassultak és János pap szinte méltóságteljesen lépett a templomba.
Ami ott várta, azt teljességgel meglepte. Emberek mindenfelé. Egyesek a padokon ültek és elmélyülten imádkoztak, míg mások sétálgattak, a gyerekek meg rohangáltak, de kiáltozni nem mertek, a felnőttek némasága hatással volt rájuk. János pap sem jutott szóhoz. Ott állt az ajtóban és szomorúan nézte a templom új lakóit. Tudta, hogy miért vannak itt és ez kissé megrémítette. Ő is hallgatta a rádiót és benne az aggasztó híreket az ellenséges légierő érkezéséről. A közelben lévő gyár potenciális célpontnak számított, így az emberek munka helyett a templom felé vették az irányt. 
Mert mindig nyitva állt. János papot nem érdekelte, hogy rossz emberek esetleg kifosztják a templomot, ő mégis nyitva hagyta az ajtót. A veszély hamar jön és akkor szükség van a menedékre, amit a templom tud nyújtani. Az altemplomnál jobb bunkert keresve se találhattak volna a környéken.
Gyorsan keresztet vetett és megindult az oltár felé. Közben újra mosolyogni próbált, mert ő volt a példakép, a vezér. Pedig ő csak szolgált, és azt nem is tette rosszul, de a nehéz idők többet követeltek tőle is. Ő is félt, de nem mutathatta. Mosolyogni próbált, s bár hamisnak és nagyon erőltetettnek érezte, az emberek mégis hálásak voltak érte, mert pillanatnyi megnyugvást hozott.
Ahogy a padok között lépdelt, a szeme valahogy mindig az oltár mellett álló Jézus-szoborra tévedt. Egy Jézus-szíve szobor volt, már régóta ékesítette a templomot, János pap is nagyon szerette a szobrot. Gyakran térdelt le mellé imádkozni, vagy ha épp nem látta senki, odaült a szobor mellé és nekitámaszkodott. El is borzadt utána mindig, hogy ilyen profán dolgot tesz egy felszentelt tárggyal, de ilyenkor mindig érezte Jézus közelségét. Most elég volt neki, hogy ránézett, és máris erősebbnek, bátrabbnak érezte magát.
Nem tartott sokáig. először csak halk zúgást hallott, bár az mindennapos zaj volt a háború kellős közepén. A hang azonban ahelyett, hogy halkult volna, egyre csak erősödött. Nem tétovázhatott tovább, mindenkit beterelt az altemplomba. Síri csendben, remegve várták, hogy gépek elhúzzanak a templom felett.
Az egyik asszony sikolya jeges tőrként hasított a csendbe. A gyermeke eltűnt, derítették ki az őt nyugtatni próbáló asszonyok. János pap vállalta, hogy kimegy megkeresni. Rohant, ahogy a lába bírta és a kisfiú nevét kiáltozta. A templom kapujában találta meg összekuporodva. Nagyon megijedt, nem mert mozdulni sem. Gyorsan ölbe kapta és sietve indult vissza az altemplom felé.
Ekkor hatalmas robbanással egy bomba csapódott a templom tornyába. János pap már nem érhette el az altemplom bejáratát. A potyogó kövek között a szoborhoz rohant a kisfiúval és átölelték. A kisfiú már elájult közben, de szobornál már János pap is elvesztette az eszméletét.
Órák teltek el mire az emberek kimerészkedtek az altemplomból. A kilépőket szörnyű, ámde csodás látvány fogadta. A templom romokban állt. Az oltárt az egyik leeső gerenda törte ketté, a padokat téglák lyuggatták ki. De közülük kiemelkedett a szobor, mely sértetlenül állt a romok között. A szíve mintha fénylőn izzott volna. A lábánál pedig ott feküdt a pap és a kisfiú sértetlenül…

Leave a Reply

%d bloggers like this: