Jaj de unom a politikát!

Megint lesz miről beszélni, lesz min vitatkozni, lesz miért összeveszni egymással. Az Alföldi Róbert rendezte István, a király mindenképpen megkerülhetetlen. Lehet szeretni, vagy nem szeretni, vagy egyenesen utálni, de közömbösnek lenni semmiképp. Ha az volt a cél, hogy a kultúráról induljon párbeszéd, akkor ahhoz kitűnő alapot szolgáltat a szegedi előadás.
Aki pusztán a zenéjéért szereti az eredeti művet, annak szükségszerűen csalódnia kell. Mert sajnos, az eredeti szereplőgárdát énektudásban a mostani meg sem közelíti, egy-két üdítő kivételtől eltekintve. Jól énekel Stohl András is, de azért érződik, hogy ő nem énekes. De talán ez jobban is passzol a karakterhez, amit el kell játszania. Nekem nem is volt ez zavaró, hiszen ahogy azt már máshol is olvastam, ha a darab zenéjére vagyok kíváncsi, akkor a régi bakelitlemezt teszem fel. Meg most egy kicsit gyorsabb volt a tempó, ami azért zavaró volt néha.
Ha ezt félretesszük, egy összetett, elgondolkodtató, és igazán színvonalas színdarabot kapunk. Mert ebben a rendezésben az István, a király több volt, mint egy rockopera, ami egyébként is mindig aktuális, és a modern köntösbe bújtatása sem volt ördögtől való dolog. Személy szerint kicsit féltem tőle, hogy az általam olyannyira kedvelt eredetihez képest mennyire modernebb és másabb lesz, ergo rosszabb. Azonban – szerencsére – ez hibás alapkoncepciónak bizonyult, mert jó volt ez is. Ahogy az is. Nem lehet összevetni a kettőt, nem is kell, mert mindkettő a maga kontextusában válik maradandóvá (bár az új még nem maradandó, de minden esélye megvan rá). A darabot nem volt nehéz aktualizálni, hiszen már harminc éve aktuális egyfolytában. Hány bejegyzésem szólt arról, hogy “nem egy nemzet itt a nép”, vagy arról, hogy mennyire “unom a politikát”. Mert ezek a gondolatok folyamatosan benne vannak a köztudatban, egyre mélyebben ül minden magyar lelkén. 
Nehezen találom meg a darab legfontosabb üzenetét, mert a legeslegelső érzés a kétségbeesés volt, ahogy véget ért az előadás. Mert nem értettem. Mert nekem István volt a jó, Koppány a rossz. Szóval a jó győzött a rossz felett, kész a tündérmese. De ez az előadás nem az volt. Mindenki vívódott magában, nem egymással harcoltak, ahogyan azt csak a zene hallgatása sugallná. Mint keresztény ember, a keresztekkel döfködést kicsit erősnek éreztem, ahogy László Zsolt erőteljes játéka is zavaró volt. Első ránézésre. Mert nem lehet eltitkolni, hogy a kereszténység terjesztése ezzel is járt, még ha nem is akarunk tudomást venni róla. Talán ez a kelleténél erősebb keresztényellenesség lehet kritikája a rendezésnek. 
Számomra négy szereplő volt igazán kiemelkedő. Az egyikük Tompos Kátya, aki Réka szerepében szállította a darab igazi mondanivalóját. Az egyik táborhoz sem tartozás kirekeszti, kiszorul a társadalomból. Koppány úgy tekint lányára, mint aki elárulta azzal, hogy felvette a kereszténységet. István ezzel szemben befogadná, Feke Pál gesztusai nagyon árulkodók, de Sarolt, az anya viszont nem. És ez a tragédiája nem csak Istvánnak de Rékának is. A bizalom, mint olyan kiveszett, és az egy Cél szentesít minden eszközt. Ezzel aktuális igazán a darab. Aztán ott volt még Blaskó Péter, aki Gézaként is kiváló, de krónikásként még drámaibb az alakítása.
Szívet melengető volt a színpadon látni Nagy Ferót és Varga Miklóst, az eredeti mű két szereplőjét, mint regősök. Ahogy megérkeztek a Trabanttal és ahogy előadták magukat, az valami szenzációs. Ez amolyan visszakacsintás volt az eredeti darabra, és tisztelgés előtte. Mert ez az előadás tiszteli a múltat, nem akar bemocskolni semmit. Csak másként lát, mert így is lehet látni. 
Azért jó ez a darab, mert gondolkodtat. És a legfőbb üzenete talán az lehet, hogy a legtöbb értéket önmagunkban találjuk, de ezekért meg kell küzdeni, leginkább önmagunkkal, nem engedve a társadalom nyomásának. Mert itt a szereplők mind az elvárások áldozatai. István koronát kap a lelkéért cserébe. Koppánytól pedig várja a nép a lázadást, a szembeszállást, de láthatóan mindvégig a békére hajlik.
A vége nem hozza meg a várt katarzist (megjegyzem nekem a zene sem hozta meg), a nép egyesül a Szent Korona börtönében, hiszen végül is egy nemzet lettünk. De milyen áron? Ha a történelmi részét nézzük a dolgoknak, István megtette, amit vártak tőle, és létrehozta az Európa-kompatibilis, keresztény Magyar Királyságot. És ennek megvolt az ára. És ez szerintem jól jelenik meg a darabban. És ahogy a két főszereplő sorsa tragédia, úgy az egész nemzeté is az. A külső és belső elvárások közötti összeférhetetlenség, akár az egyén, akár a nemzet szintjén is jelen van, és erre a darab megfelelően rezonál.
Több helyen olvasom, hogy gyenge a rendezés, meg hogy Alföldi nem szólt be jobban a hatalomnak. Miért tette volna. Amit tett azzal is elérte a célját. Beszélnek a darabról, így a kultúráról is. Éppen annyit adott bele, amennyit kellett. Művészileg szerintem közel tökéletes, az pedig, hogy kinek mennyire tetszett, teljesen szubjektív. Nekem tetszett.
Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s