Jaj de unom a politikát!

Megint lesz miről beszélni, lesz min vitatkozni, lesz miért összeveszni egymással. Az Alföldi Róbert rendezte István, a király mindenképpen megkerülhetetlen. Lehet szeretni, vagy nem szeretni, vagy egyenesen utálni, de közömbösnek lenni semmiképp. Ha az volt a cél, hogy a kultúráról induljon párbeszéd, akkor ahhoz kitűnő alapot szolgáltat a szegedi előadás.
Aki pusztán a zenéjéért szereti az eredeti művet, annak szükségszerűen csalódnia kell. Mert sajnos, az eredeti szereplőgárdát énektudásban a mostani meg sem közelíti, egy-két üdítő kivételtől eltekintve. Jól énekel Stohl András is, de azért érződik, hogy ő nem énekes. De talán ez jobban is passzol a karakterhez, amit el kell játszania. Nekem nem is volt ez zavaró, hiszen ahogy azt már máshol is olvastam, ha a darab zenéjére vagyok kíváncsi, akkor a régi bakelitlemezt teszem fel. Meg most egy kicsit gyorsabb volt a tempó, ami azért zavaró volt néha.
Ha ezt félretesszük, egy összetett, elgondolkodtató, és igazán színvonalas színdarabot kapunk. Mert ebben a rendezésben az István, a király több volt, mint egy rockopera, ami egyébként is mindig aktuális, és a modern köntösbe bújtatása sem volt ördögtől való dolog. Személy szerint kicsit féltem tőle, hogy az általam olyannyira kedvelt eredetihez képest mennyire modernebb és másabb lesz, ergo rosszabb. Azonban – szerencsére – ez hibás alapkoncepciónak bizonyult, mert jó volt ez is. Ahogy az is. Nem lehet összevetni a kettőt, nem is kell, mert mindkettő a maga kontextusában válik maradandóvá (bár az új még nem maradandó, de minden esélye megvan rá). A darabot nem volt nehéz aktualizálni, hiszen már harminc éve aktuális egyfolytában. Hány bejegyzésem szólt arról, hogy “nem egy nemzet itt a nép”, vagy arról, hogy mennyire “unom a politikát”. Mert ezek a gondolatok folyamatosan benne vannak a köztudatban, egyre mélyebben ül minden magyar lelkén. 
Nehezen találom meg a darab legfontosabb üzenetét, mert a legeslegelső érzés a kétségbeesés volt, ahogy véget ért az előadás. Mert nem értettem. Mert nekem István volt a jó, Koppány a rossz. Szóval a jó győzött a rossz felett, kész a tündérmese. De ez az előadás nem az volt. Mindenki vívódott magában, nem egymással harcoltak, ahogyan azt csak a zene hallgatása sugallná. Mint keresztény ember, a keresztekkel döfködést kicsit erősnek éreztem, ahogy László Zsolt erőteljes játéka is zavaró volt. Első ránézésre. Mert nem lehet eltitkolni, hogy a kereszténység terjesztése ezzel is járt, még ha nem is akarunk tudomást venni róla. Talán ez a kelleténél erősebb keresztényellenesség lehet kritikája a rendezésnek. 
Számomra négy szereplő volt igazán kiemelkedő. Az egyikük Tompos Kátya, aki Réka szerepében szállította a darab igazi mondanivalóját. Az egyik táborhoz sem tartozás kirekeszti, kiszorul a társadalomból. Koppány úgy tekint lányára, mint aki elárulta azzal, hogy felvette a kereszténységet. István ezzel szemben befogadná, Feke Pál gesztusai nagyon árulkodók, de Sarolt, az anya viszont nem. És ez a tragédiája nem csak Istvánnak de Rékának is. A bizalom, mint olyan kiveszett, és az egy Cél szentesít minden eszközt. Ezzel aktuális igazán a darab. Aztán ott volt még Blaskó Péter, aki Gézaként is kiváló, de krónikásként még drámaibb az alakítása.
Szívet melengető volt a színpadon látni Nagy Ferót és Varga Miklóst, az eredeti mű két szereplőjét, mint regősök. Ahogy megérkeztek a Trabanttal és ahogy előadták magukat, az valami szenzációs. Ez amolyan visszakacsintás volt az eredeti darabra, és tisztelgés előtte. Mert ez az előadás tiszteli a múltat, nem akar bemocskolni semmit. Csak másként lát, mert így is lehet látni. 
Azért jó ez a darab, mert gondolkodtat. És a legfőbb üzenete talán az lehet, hogy a legtöbb értéket önmagunkban találjuk, de ezekért meg kell küzdeni, leginkább önmagunkkal, nem engedve a társadalom nyomásának. Mert itt a szereplők mind az elvárások áldozatai. István koronát kap a lelkéért cserébe. Koppánytól pedig várja a nép a lázadást, a szembeszállást, de láthatóan mindvégig a békére hajlik.
A vége nem hozza meg a várt katarzist (megjegyzem nekem a zene sem hozta meg), a nép egyesül a Szent Korona börtönében, hiszen végül is egy nemzet lettünk. De milyen áron? Ha a történelmi részét nézzük a dolgoknak, István megtette, amit vártak tőle, és létrehozta az Európa-kompatibilis, keresztény Magyar Királyságot. És ennek megvolt az ára. És ez szerintem jól jelenik meg a darabban. És ahogy a két főszereplő sorsa tragédia, úgy az egész nemzeté is az. A külső és belső elvárások közötti összeférhetetlenség, akár az egyén, akár a nemzet szintjén is jelen van, és erre a darab megfelelően rezonál.
Több helyen olvasom, hogy gyenge a rendezés, meg hogy Alföldi nem szólt be jobban a hatalomnak. Miért tette volna. Amit tett azzal is elérte a célját. Beszélnek a darabról, így a kultúráról is. Éppen annyit adott bele, amennyit kellett. Művészileg szerintem közel tökéletes, az pedig, hogy kinek mennyire tetszett, teljesen szubjektív. Nekem tetszett.

Leave a Reply

%d bloggers like this: