Hullócsillag

Mike magányosan sétált a nagy folyó partján. Kellemes nyáreste volt, a nap utolsó sugarai kardként hasították át az eget, majd szép lassan eggyé váltak a sötétséggel. Lámpások gyúltak a folyóparton, az égbolton pedig megjelentek az első csillagok. Mike a rakpart felé vette az irányt. Meglepődve tapasztalta, hogy a part tele van emberekkel. Magányos sétái alkalmával nem ehhez volt szokva. Korábban nyugodtan leülhetett, és bámulhatta a sötét vizet, ahogy a lámpa fénye fodrozódik rajta. Az egész napi kemény munka után kellemesen megnyugtató volt.
De a mai este másnak ígérkezett. Az emberek, akiket eddig szerencsésen elkerült, most tömegével ültek és feküdtek a parton. Mindegyikük az eget bámulta. Mike nem értette, hogy minek nézik ennyien a csillagokat, hiszen mindig ott vannak, és bár nagyon szépek, de egyáltalán nem különlegesek. Most valami nagy dolognak kell történnie, ami ide vonzotta az embereket.
Ebből a sok emberből valaki biztos tudja, hogy mit is kellene nézni. De Mike nem az az ember volt, aki ismeretlenül bárkit is megszólítana. Inkább bizonytalanul elsétált közöttük, meg-megállva néha. Ilyenkor ő is felnézett az égre és fülelt. Hátha valaki kimondja a varázsszót, a tömeges kivándorlás prózai okát. Baráti társaságok mellett haladt el, valakiknél óriási távcsövek és fényképezőgépek voltak. Máshol meg párokat látott. Ilyenkor elszomorodott, és rossz szokása szerint a cipőjét bámulta. Egy olyan helyet próbált keresni, ahol lehetőleg minél kevesebben vannak. A tömegben azonban ilyet nem talált. Így hát úgy döntött, hogy hazaindul.
Újra ugyanazon emberek mellett haladt el. Most már furcsán néztek Mike-ra, hogy minek mászkál már ennyit. A türelmetlenebbek oda is kiáltottak neki:
– Húzz innen hékás, mert nem látunk tőled!
Ilyenkor gyorsan odébb húzódott. Nem akart balhét. Meg is szaporázta a lépteit, már szinte futott, mikor megbotlott egy fa kiálló gyökerében, és hasra esett.
– Ne siess ennyire, még hajnalig lehet látni a hullócsillagokat! – Mike nem tudta honnan jön a hang. Felemelte a fejét és meglátta a Lányt. Tudta, hogy milyen ragyogóak a csillagok, de úgy emlékezett később, hogy a  lány szemei még ragyogóbbak voltak. Csupa mosoly volt, ez magával ragadta Mike-ot is. Bár fájt mindene az eséstől, és szégyellte magát, sőt egyenesen zavarban volt. De a Lányban volt valami megnyugtató. Hirtelen eltűnt minden zavara. Letelepedett a Lány mellé:
– Csatlakozhatok? – kérdezte. Ő pedig megpaskolta maga mellett a füvet, ezzel jelezve, hogy gyere, ülj ide mellém.
– Nem is tudtam, hogy csillaghullás lesz ma – szólt Mike egy kis idő múltán. – Én minden este kijövök, hogy kicsit relaxáljak. A víz megnyugtat, ahogy az éjszaka sötétje is. Itt nem zavarnak. – tette még hozzá.
És ekkor elkezdtek beszélgetni. Mike gyakrabban nézett a Lányra, mint az égre. Aztán meg szidta magát érte, mert a Lány közben már látott egy-két hullócsillagot.
Ekkor jött a legfényesebb. Ez volt az első hullócsillag, amit Mike az életében látott. És kívánt is, ahogy az illik. Ránézett a Lányra és mosolygott…

Leave a Reply

%d bloggers like this: