A lopás

Charlie sápadtan, egész testében remegve szállt le a vonatról. Néhány perce történt, hogy három suhanc kirabolta. Egyedül ült a fülkében (ez volt a szokása, nem szerette az idegenek társaságát, és nem is kereste), így könnyű célpont volt. A laptop ott volt az ölében, és messziről sütött róla, hogy igazi balek. Amikor először körbeállták, próbálta hülyére venni őket és külföldi utasnak adta ki magát, aki egyáltalán nem érti, hogy mit is kérnek tőle. A sok fejrázás után a suhancok megunták és új préda után néztek. Nem járhattak sikerrel, mert tíz percen belül újra ott voltak Charlienál.
Már nem tudta eljátszani az idióta és értetlen külföldit. Gondolta abból nem lehet baj, ha egy kis aprópénzt odaad nekik, úgyis azt kérték, gondolta. De hiba volt. Ahogy elővette a pénztárcáját, hogy kivegye az aprót, a suhancok meglátták a nagyobb címletű bankókat és máris arra fájt a foguk. Charlie próbálta tagadni a nagy pénz létezését és az összes aprót odaadta nekik. Hiába. Őket a kicsi már nem is érdekelte. Ráadásul tudták, hogyan használják ki Charlie balekságát. Az egy, nagy címletű bankjegyet akarták, és cserébe visszaadják a kicsiket. Charlie tiltakozott persze, de ekkor előkerült a bicska, és félelmetes fenyegetésként tornyosult előtte. Most már nem mert nemet mondani.
És végül csak néhány érme maradt a tárcájában. Nagyon ideges volt, de nem a suhancokra. Magát okolta, hogyan lehetett ennyire szerencsétlen. Fel-alá járkált a kabinjában és a feszültséget egy-egy ökölcsapással próbálta levezetni, bár ebben is ugyanolyan bizonytalan volt. Azt akarta, hogy fájjon, hogy érezzen is végre valamit, közben mégsem volt biztos a dolgában. Aztán csak megpaskolta az ülést. Nem akart köztulajdont rongálni, mondta magának, közben csak szimplán bizonytalan és gyáva volt.
Jó pár percnek kellett eltelnie, mire valami ép gondolat az eszébe jutott. Közben a vonat megállt egy állomáson. Charlie az ablakhoz rohant, hogy lássa, a három suhanc leszállt-e. Nem látta. Aztán a vonat továbbindult, immár a végállomásra. Charlienak az a nagyszerű gondolata támadt, hogy kiáll a folyosóra és ott látni fogja, amikor leszállnak. Összeszedte a cókmókját, és odaállt az ajtóhoz, hogy elsőként szállhasson le. És várt. A vonat lassan gördült be az állomásra, de néhány egykedvű utason kívül nem látott senkit. Pechje volt. A tolvajok már leszálltak az előző állomáson és eltűntek az emberek sűrűjében, így Charlie nem is vehette észre őket.
Egész testében remegve, sápadtan állt a peronon. “Szólnom kéne a rendőrnek” – gondolta. El is indult feléje, de mikor már majdnem odaért, mégis elment mellette és kilépett a város forgatagába. “Ennyi pénzért nem szólok a rendőrnek.” És ballagott tovább, mintha mi sem történt volna…
Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s