A park

Jim az átlagos fiatalok életét élte. Dolgozni járt már, de néha-néha elvetődött valami buliba. Járt sportolni is, de valahogy sehol sem volt otthon. Voltak barátnői is, de félévnél tovább egyikkel sem bírta. Jó volt ez így, nem ragaszkodott senkihez és semmihez. Sok haverja volt, akikkel gyakorta egy sört legurított, de egy barátja sem volt, akinek elpanaszolhatta bánatát.
Munkából hazafelé egy parkon keresztül vitt az útja. Itt mindig leült egy padra – lehetőség szerint mindig ugyanarra – és csak nézte a többi járókelőt. Néha órákat töltött a padon és figyelt. Gyakran látta ugyanazokat az embereket jönni és menni, hol sietve, hol komótosan sétálgatva. Volt, aki csak átrohant a parkon, de voltak ábrándosak is, akiket néha úgy löktek félre az útból, mert nagyon elméláztak.
Néha persze lehetett nevetni is, mert vidám emberek is jártak a parkban, és a nevetés mindig boldoggá tette. Talán ezt kereste, ezért ült le minden nap a padra. Kimondottan jóképű fiú volt, úgyhogy mikor a lányok mosolyogtak rá, még boldogabbnak érezte magát. Tavasszal a kellemes meleget, télen a gyönyörű hótakaró látványát élvezte leginkább.
Persze ha csak vidámság volna, akkor lenne a legszebb az élet, de sajnos néha a szomorúság is belopódzott a park életébe. Amikor a hajléktalanok jöttek, Jim nem szívesen maradt. Bár sajnálta őket – legalábbis önmagának mindig ezt mondta – valahogy mégsem tudott a közelükben lenni. Az volt a legkisebb gondja, hogy koszosak voltak. az életvitelükkel nem volt kiegyezve, az állandó részegséggel és az ebből fakadó mindennemű következménnyel. 
Eleinte jöttek hozzá kéregetni. Szívesen adott pár forintot, néhány nap után egy kis aprópénzt mindig félretett, külön erre a célra. Jóságának híre ment, és egyre több hajléktalan jött hozzá. Rövid ideig még bírta, és az elsőként érkezőknek adott pénzt, de sajnos hamar elfogyott. Ekkor indult be a vad kéregetés. Hiába mondta, hogy nincs több pénze, a hajléktalanok egyre csak kértek. Néha szabályosan körbevették, ilyenkor aztán elrohant. Egy idő után már egyáltalán nem adott. Nem érezte tisztességesnek, ha egynek ad, akkor adni akar a többinek is. Így inkább nem adott egyiknek sem, sőt amint meglátta valamelyiküket, már állt is tovább.
A mai, május eleji délutánon is ott ült Jim a szokott padján. Vele szemben a mélyzöld fű között pipacsok nőttek, meg persze a gyermekláncfű, ami az ég csodaszép kék színével igazi színpompát teremtett. Elő is kapta a telefonját, hogy lefotózza, mert Jim rabja volt a színeknek. Amíg babrált a telefonjával, egy férfi ült le mellé. Gyanús volt a kinézete, már-már hajléktalan-forma volt. Jim meg is rezzent, amikor rápillantott, és már ment is volna, de a férfi megszólalt. Furcsán préselte ki magából a szavakat:
– Ne ijedjen meg, én nem vagyok hajléktalan. Csak máshová nem tudtam leülni, maga mellett meg volt hely.
– Honnan tudja, hogy én… – de a kérdést már nem tudta befejezni Jim, mert a férfi azonnal rávágta:
– Láttam.
Aztán csendben ültek tovább. Egy lány ment el előttük, Jim már látta korábban, és mosolygott rá a lány, de most hidegen ment el, rá se nézett. Sejtette, hogy a mellette ülő férfi miatt nem nézett rá a leányzó. Ezért úgy döntött, hogy feltűnés nélkül jobban szemügyre veszi. És igazából nem látott mást, mint egy szegény embert, tisztesen megöregedve. Ráncos volt, és a fogai is hiányoztak javarészt, de ami megvolt, az se volt teljesen egészséges. Pedig mosolygós bácsi volt, legalábbis a ráncokból ez derült ki Jim számára. Egyre jobban szimpatizált vele. Maga se tudta hogyan, de kicsúszott a kérdés a száján:
– Miért jár ki a parkba?
A bácsi apró mosolyt erőltetett az arcára:
– A feleségem… – lehajtotta a fejét, és a kavicsos utat bámulta egy-két pillanatig, majd lassan felemelte a fejét és a mosoly újra ott bújt meg a szája sarkában – … itt ismertem meg. Azok voltak a szép idők…
– Meséljen ezekről a szép időkről! – kérte Jim, és tudta, barátra lelt.

2 thoughts on “A park

Leave a Reply

%d bloggers like this: