Emelj fel!

Kisgyerekek szaladgáltak az iskola udvarán. Véget ért az ebédszünet és a délutáni foglalkozások még odébb voltak, úgyhogy jobb elfoglaltság nem lévén egymást kergették. Néhányan labdázgattak, de voltak, akik csak álldogáltak és várták, hogy bevegyék őket a játékba. Az iskolaudvar nagy volt, egy betonos pálya, de az egyik végében két hatalmas platánfa állt. Itt ültek a padon a tanítónénik és éber szemmel figyelték a gyerekek minden mozdulatát.
Egy alacsony, szőke kisfiú is ott ült velük, bár láthatóan nem élvezte a tanári társaságot és unottan a földet rugdalta. Egy darabig a tanítónők eltűrték a viselkedését és lelkesen csacsogtak egymással az élet nagy dolgairól, és szinte elvesztek a munka, vásárlás, házimunka Bermuda-háromszögben, mikor a kisfiú már annyi port felkavart a rugdosásával, hogy a mellette ülő tanítónő alig kapott levegőt.
– Tommy! Fejezd be! Nem emlékszel miért kellett ideülnöd? Csak a baj van veled állandóan! – szólt rá kissé erélyesen Ms. Pratt. – Ülj végre normálisan és ne lóbáld a lábad!
A kisfiú a csíntevések mestere volt. Még csak hét éves, de állandóan járt a szája az órákon, gyakran arra ragadtatta magát, hogy felállt, és körbe-körbe sétált a teremben, miközben a tanítók kiabálva próbálták rendre inteni, amit a többi kisdiák hahotázva fogadott. Az osztály bohóca volt, társai nagyon szerették. És ezt élvezte is, mert szeretetre máshonnan nem számíthatott.
Mr. Sullivan ekkor lépett ki az ebédlőből. A fiatal filozófiatanárnak az volt ugyanis a szokása, hogy ebéd után sétára indult az iskola udvarán. Diákjai körében nagyon népszerű volt, mert szeretett beszélgetni velük, meghallgatta problémáikat és ahol tudott segített nekik. Ezért szerette az ebéd utáni sétákat is. Mindig volt pár diák, aki csatlakozott hozzá, és együtt rótták a köröket. Megesett az is, hogy letelepedett az egyik platánfa alá és könyvet olvasott. Persze sokáig nem tartott ez az idilli állapot, hiszen a diákok itt is körbevették. A kisebbek mesét követeltek tőle, a nagyobbakkal mindenféle okosságról beszélgetett. Olykor kollégái társultak hozzá, hogy az aktuális témákat boncolgassák.
Az ebédlő pont a platánfákkal szemben volt. Mr. Sullivan tekintete megakadt a padon ücsörgő kisfiún. A pletykáló tanítónéniket már megszokta, hogy a fa alatt üldögélnek. Elhatározta magában, hogy utánajár, miért is kell annak a szegény gyereknek a tanárok társaságában ülnie, amikor együtt futkározhatna a többiekkel. Átvágott a nyüzsgő gyerekhadon és megállt a pad előtt. Megemelte a svájci sapkáját és köszöntötte a kolléganőit.
– Üdvözletem hölgyeim! Hogy vannak? – kérdezte, de meg is bánta, mert túlságosan nem érdekelte, de az udvariasság megkívánta. És Mr. Sullivan nagyon adott az udvariasságra.
– Jó napot Mr. Sullivan! – felelték kórusban. – Hát tudja csak megvagyunk – mondta Ms. Pratt, mert ő volt a legcserfesebb mind közül. – Csak a gond van. A kis Tommy – mutatott a mellette ülő kisfiúra – elcsente az összes krétámat, úgyhogy büntetésben van.
– Ártatlan tréfa – mosolyodott el Mr. Sullivan. – Az én krétáimat is folyton eldugják. Akkor előveszek egy kis Platónt, és titokzatos módon mindig visszakerülnek. Engedje kicsit játszani szerintem, mert akkor délután sem lesz nyugta tőle!
– Magának mindig igaza van Mr. Sullivan! És milyen jólelkű! Fuss Tommy és játssz a többiekkel!
Tommy pedig elviharzott és beállt a fogócskázó gyerekek közé. Mr. Sullivan még követte a tekintetével a kisfiút, majd elbúcsúzott a tanítónőktől, hogy folytathassa megszokott sétáját. A nagyok még nem jöttek ki, úgyhogy nem volt beszélgetőtársa, így hát magára maradt a gondolataival. Ilyenkor nagyon elmélyedt, a külvilág mintha nem is létezett volna. Meg is lepődött, amikor valaki megráncigálta a kabátját. Lenézett és látta, hogy a kis Tommy volt az:
– Köszönöm! – mondta. – Te nagyon kedves vagy! – és megölelte Mr. Sullivan-t. Ő pedig megsimogatta a haját és mosolygott.
– Emelj fel! – kérte Tommy Mr. Sullivan-t.
Nem értette a dolgot, de azért megkapta a lábainál és jó magasra felemelte és még meg is pördült vele:
– És miért akartad, hogy felemeljek? – kérdezte Mr. Sullivan a kisfiút.
– Hogy közelebb legyek a Jóistenhez! -felelte.
Ez a mondat Mr. Sullivan számára mindennél többet ért. Még magasabbra emelte és mosolygott. Ahogy azóta mindig. 

Leave a Reply

%d bloggers like this: