Búcsú a Társulattól

Hogy lehet az, hogy van egy színház, ahol még sosem jártam, amelynek előadását élőben nem láttam, és mégis valamiért nagyon kedvelem és tisztelem az ott folyó munkát, sorsát a szívemen viselem. És most véget ért. Alföldi Róbertnek nincs tovább a Nemzeti Színház élén. És nincs tovább a Társulatnak sem. És ezt az élményt a nézők többször nem élhetik át ebben a formában. Ígérjen bármit Vidnyánszky Attila, ezt a teljesítményt nem tudja megismételni. Mert itt színész és néző együtt lélegzett, a színházi élményt közösen hozták létre. Ezért volt különleges Alföldi Nemzetije. És a szeretet sosem véletlen. És vajon én miért rajongok ennyire érte? Mert látom az arcokon, hogy akik ebben részt vettek, azok boldogok.
Boldogok voltak, de most elvettek tőlük valamit. A színésztől és rendezőtől nem munkahelyet vettek el. A jó színész máshol is jó színész lesz, a jó rendező darabjaira máshol is kíváncsiak. Ez a társulat, ez a színház nem egy munkahely volt, ez egy kívülálló számára is világos. Nem azért jártak be nap, mint nap próbálni és játszani, mert kellett. Ez az életük volt, a közös életük. Nem színészek voltak, hanem társulat. Egy nagy család. Nem akarom túldimenzionálni a dolgot, de számomra példaértékű volt ez a társulat. És nem hiszem, hogy csak én láttam így, hiszen a több ezer néző, akik ott, a helyszínen látták a darabokat, ők érezték igazán, hogy mit is jelent a Nemzeti Színházban lenni és átélni az előadásokat.

És eljött a búcsú ideje. Idén utoljára, a Mephisto végén legördült a függöny, de ami utána következett, az még a rövid összeállításokban is hátborzongató volt. De felemelő. A csend, a Köszönöm táblák és a trombita. Ha könnyedén sírnék, akkor percekig bőgtem volna rajta. Azért egy könnycsepp így is volt. Pedig csak az itthoni kényelemből néztem, nem is a helyszínen. Végignézni a színészek arcát, borzalmas. Mindegyikük arcán ott a fájdalom, de a boldogság is, mert érzik a szeretetet. Ennél rosszabb érzés nincs, amikor szeretünk valamit, és végig kell néznünk, ahogy véget ér, köddé válik. Ezt éreztem, amikor a suliban véget ért a munkaviszonyom. Nagyon nehéz volt, máig nem dolgoztam fel, és a szívem összeszorul, ha csak az iskolára gondolok. Hasonló érzések kavaroghatnak színészben és nézőben egyaránt, bár sokkal intenzívebben. Az mindenesetre bizonyos, hogy örök élmény marad mindenkinek.
Stohl András arcát figyeltem. Teljesen összetört. Számára ott és akkor egy pillanatra véget ért a világ. Sok idő kell neki is, és mindenki másnak, hogy felfogja, Alföldi Róbert Nemzeti Színháza nincs többé. Szomorú vagyok, de szeretném, hogy bárhová is veti a sors a társulat tagjait, jó helyre kerüljenek és mutassák meg a nagyvilágnak, hogy milyen az igazi színművészet és a valódi emberség!

Leave a Reply

%d bloggers like this: