Kerényizés

Valahogy mindig úgy éreztem, hogy a színházi világ történéseit kommentálnom kell. Főleg az elmúlt egy-két évben, amikor is érezhetően megroppant benne valami. És azóta folyamatosan repedezik a Magyar Színház épülete, kultúrpolitikusainknak hála már több szög van a koporsójában, mint amennyire szükség lenne. Most vagyok abban a korban, hogy nagy érdeklődéssel fordulok a színház felé, és próbálom rábeszélni magam és a pénztárcám, hogy végre eljussak egy-egy jó előadásra.
És ekkor jön egy Kerényi Imre. Ő a magyar kultúra atayaúristene, miniszterelnöki megbízottként rá van ruházva a hatalom, hogy tegye a magyar kultúrával, amit kell. A magyar kultúra köszöni szépen, nem kér Kerényi Imréből, akinek minden egyes megszólalása még mélyebbre tapossa a sárban a kultúránk változatosságát. És buzizik. Folyamatosan, még levegőt sem vesz közben. Hát hol van itt a tolerancia? Hol a türelem? Hol a másik megértése? Ezért ilyen sikeres Alföldi színháza, mert ezekre az erényekre tanít?
Kerényi szerint Vidnyánszky Attila is ugyanolyan sikeres Nemzetit fog összehozni, mint Alföldi Róbert, csak az előadások nem a buzikról szólnak majd, hanem szerelemről, barátságról és hűségről. Szomorú, hogy azt gondolja egy, a kultúráért felelős ember, hogy tényleg ez megy a Nemzetiben? Inkább menjen, és nézzen meg néhány előadást. Nézze meg a közönség reakcióját. A tapsvihar még őt is elsodorná. És ha van olyan előadás, amikben tényleg vannak melegek? Ugyanúgy ott vannak a való életben is, létezésük letagadhatatlan. És nem is kell letagadni, hanem el kell fogadni. És megérteni őket. Nem vagyunk egyformák, és ez így jó. Vajon mi szolgáltatna kiválóbb terepet ennek elfogadására, mint maga a színház? 
Ehelyett lesz szerelem, barátság és hűség. Szép triumvirátus. És cukormáz természetesen. Az egész Nemzeti Színház ragadni fog ettől az édes giccstől, ha Kerényin múlik. Legyen szerelem a színpadon. De ezért küzdjenek. Sokat és hevesen. Legyen barátság a színpadon. De az tétessék próbára. Szeretem a János vitézt, az egyik kedvenc alkotásom. De félek, hogy a színpadon giccsparádévá fog silányulni. Végre a színházban azt látjuk majd, ami nincs. Egy rózsaszín álmot pufi felhőkkel és kicsi Amorokkal, mézzel folyó szökőkutakkal. Áltassuk kicsit a magyart, aztán ha kijön a színházból, koppanjon még nagyobbat, hogy idekint mennyire szar az élet. Az álmot meg tartsuk meg az éjszakának.

Leave a Reply

%d bloggers like this: