A messzi dél vadjai – ahogy én láttam

A messzi dél vadjai kétségkívül egy csodálatos film, megkapó történetével, szerethető karaktereivel méltán került be az Oscar-díjra esélyes filmek közé. Benh Zeitlin első nagyjátékfilmje egy kedves mese összetartozásról, szeretetről, odaadásról. Mindez fűszerezve csodás színészi alakításokkal és elbűvölő zenével. És egy egyszerű történet.
Pont mint a népmesékben. Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl, ott élt kis falujában egy kislány (Hushpuppy) és apukája. Kettejük története ez és a falué, akik próbálnak túlélni, lakóhelyüket megvédeni mindenáron, harcolva emberrel és természettel és gyakran még önmagukkal is. Folytonos a küzdelem az otthonért, a szabadságért és végső soron a saját életükért. Csak magukra számíthatnak, hiszen végtelen ragaszkodásuk az otthonukhoz a világ rosszallását váltotta ki. Wink, az apuka, betegsége ellenére is odatartozónak vallja magát, szíve szerint ott is halna meg, de lányát meg akarja óvni a halál látványától.

Valójában egy apa-lánya történet ez, persze nem a megszokott formában. Wink távolról sem tökéletes apuka, betegsége és talán az ebből eredeztethető vad, állatias viselkedése sem teszi jobbá kettejük kapcsolatát. Bár nincsenek a legjobb viszonyban, lányáról mindig gondoskodik, neveli. Leginkább arra, hogy miként kell alkalmazkodni a természethez. Hogyan váljunk vadakká – ez lehetne a mottója. A körülmények erre kényszerítik, erre hajtja a túlélés ösztöne. Szegény Hushpuppy küzd ellene, hiszen egy sokkal érzékenyebb természet, de aztán apja betegsége őt is erre az útra tereli. És megbújik még a háttérben az anyuka alakja is, akiről nem tudjuk, hogy mi lett velem, csak egy mez maradt, ami rá emlékezteti Hushpuppy-t. Kapcsolatuk nagyon szoros lehetett, hiszen a legnehezebb szituációkban is rá gondol, tőle várja a segítséget. A kapcsolatok pszichológiáját ügyesen szemlélteti Benh Zeitlin.

És ehhez nagyban hozzájárulnak a színészei is. Quvenzhané Wallis fiatal kora ellenére bámulatos alakítással lepte meg a nagyérdeműt, jelölése az Oscar-díjra egyáltalán nem véletlen. Hol dacos, hol bátor, hol pedig kétségek gyötrik. Persze a többi színész is hozzáteszi a magáét a filmhez, bár nem érnek fel a főszereplőhöz, igaz időt sem nagyon kapnak a bizonyításra. Dwight Henry az apa szerepében a valódi vadság mintaképe.

A rendezéssel nem mindig voltam kibékülve. Kicsit szokatlan a kameramozgás, gyakran elkezd remegni, néha pedig indokolatlanul homályosodik el a kép. A történetvezetéssel is vannak hibák, nem mindig teljesen közérthető a mondanivaló. Azt mondja meg nekem valaki, hogy az olvadó jéghegyek, majd a belőlük kiszabaduló óriási vadkanok mit szimbolizálnak? Az ő jelenlétüket valahogy nem tudtam hová tenni.
Mindezek ellenére A messzi dél vadjai egy jó film, rengeteg érzelemmel, ami ha a végén kicsit szomorú is, mégis felszabadultnak érezhetjük magunkat.

Leave a Reply

%d bloggers like this: