"A segítség felülről jön. Nagyon mélyre kell szállni, hogy kiérdemeljük. Minél mélyebbről kezdünk, annál magasabbra érünk." /Don Bosco/

Mostanában minden olyan zavaros. A világ felfordult és én nem fordultam vele. Napok keverednek össze és én nem látok át a szitán. A hó zárta el a lyukakat és nincs napfény, nincs meleg, hogy átszűrődjön a fény. Nincsen fény sem. Egyre messzebbről látom a szitát. Na talán most mintha olvadna és hólé-információk csepegnek. Mindegyik szennyes és mocskos, nincs benne egy tiszta csepp se. Hamis információ mind.
– Lökd félre a szitát! Máris kivirul! – sötétből szól a hang, vagy a fejemben?
Nehéz a szita. Ólomsúlyú hópihék pihennek rajta könnyeden. És vastagon. Ellökném, de nem megy. És csak csöpög, csurranva cseppen a szennyes hólé. Lassan ellep, de fejemet büszkén tartom fenn. Testem immár a mocsoké. Büntetlenül nyelt el. Kiáltok. Szennybe hullnak a szavak, betűnként merülnek el. Újra kiáltok. Visszhangzik minden. Szó nem jut ki innen. A szita zár, a hólé csurog tovább és én küzdök tovább. Lábujjhegyre állok és lenézek a kavargó szennyre. A segítség szó lassan elmerül, két betű bírja csak: ÉG. 
Hát persze. Ott a segítség, ott a megváltás. Már homályos minden, nincsen mocsok, nincsen szita és én sem vagyok. Lehunyom a szemem. Érzem, hogy itt a megoldás. Kinyitom a szemem. A földet bámulom. Egy csatornafedőt, imitt-amott lyukas. Ez volt az én szitám? Ott voltam lent a csatorna piszkában? Hogy is kerültem ki pontosan? Kérdőjelek tánca zajlik a szemem előtt. Gyönyörű koreográfia, parázs tánc. A végén két betűt formáznak: ÉG. Vagyis Isten. Hát megmenekültem? Lassan emlékezem. Isten lecsukta a világra nyíló szemem, majd saját világára nyitotta rá a szemem. Mert engedtem neki. Hittem benne. Hittem neki. Nem ígért semmit, de éreztem a melegséget. És nagy szükségem volt rá a hidegben. Megmentett.
Most az ő szemével látom a világot. És mennyivel szebb így. A szitám immár a homokozóban egy kisfiú kezében szitálja a homokot. Nem árt neki. És csak nézem a szitát. Egyenletesen hull alá a homok, finoman. Megnyugtat. De a nagy kavicsok mindig a szitában maradnak…
Ki kell hát dobni belőle! Aztán a folyó addig csiszol rajta, míg át nem fér a szitán. Nyaldossa-nyalogatja, hol innen, hol onnan csippent le belőle darabot. És nem árt a kavicsnak, örömmel nézik új alakjukat. Végül minden kavics átfér a szitán. Végül minden kis szemecske a földre hull puhán…
És szavak nőnek ki a földből. Szavak, amiket a sötétségbe kiáltottam: SEGÍTSÉG. És nem maradnak a földben. Lassan elszakadnak és lufikon indul felfelé. Majd kinyúl egy kéz és csillogó fejű gombostűkkel rögzíti a szikrázó boltozaton…

Leave a Reply

%d bloggers like this: