Sodródó emberek – Ozu Jaszudzsiro klasszikusa

Meg kell vallanom, a japán filmművészet eddig messze elkerült néhány Hayao Miyazaki filmtől eltekintve. Pedig hiba lenne mellőzni, sőt miután kicsit utánaolvastam a témának, jóval nagyobb figyelmet kell szentelnem a japán filmeknek. Leginkább abból a megfontolásból, hogy egy másik, európai szemmel nézve idegen kultúrát megismerjek. Mert a film ugyanúgy magán viseli készítőjének névjegyét, minden tulajdonságát. Mindehhez hozzájárul a japán nyelv, ami számomra még különlegesebbé teszi a japán filmeket. Egy magyar vagy akár csak angol szinkron is tönkre tud vágni egy japán filmet.
Az egész csak egy filmes könyvvel kezdődött. Egy neves amerikai kritikus írt az általa száz legjobbnak tartott filmről kritikát. A könyv bevezetőjében a film lényegéről elmélkedett és arra jutott, hogy az ember eleinte mindenféle filmet néz, aztán letisztulnak a dolgok és eljutnak Ozu-hoz. Ekkor kezdett el érdekelni, hogy ki is ez az ember, akit a filmművészet csúcsának tart egy neves kritikus. Ozu Jaszudzsiro a huszadik század  egyik legnagyobb japán rendezője, pályáját némafilmekkel kezdte majd később hangosfilmeket is készített, pályája vége felé pedig már színesben láthatjuk filmjeit.
El is határoztam, hogy egy filmjét meg is nézem. Választásom hosszas kutatás után az 1959-es Sodródó emberekre esett. A többség ugyanis Ozu legjobb filmjének ezt tartja. Azt hiszem jó választásnak bizonyult. A sztorija nagyjából a következő: egy színésztársulat érkezik egy városba, ahol a társulat vezetőjének van egy régi szeretője, akitől fia is született, de a fiú nem ismeri az apját. Ez az egyik konfliktusforrás. A másik pedig, hogy a társulatban van egy színésznő, aki szintén a társulatvezető kegyeiben részesült. Íme kész is a féltékenység. E konfliktusok mentén csordogál a történet. Ozu nem sietteti a történetet. A kétórás játékidőt maximálisan kihasználja. Két szóval tudnám a legjobban jellemezni Ozu moziját: a mozgókép mozdulatlansága. Hosszan kimerevített képeket használ, ezzel segíti a nézőt a drámai jelenetek feldolgozásában. Nem mozog a kamera sem, egy helyben áll, még csak nem is közelít rá semmire. És ez mennyivel másabb mint az amerikai mozi, ahol a kamera folyamatosan követi a cselekményt és ezzel sokkal mozgalmasabbá teszi a filmet. De épp ez a szép Ozu filmjében, hogy a kamera nem avatkozik a cselekménybe, messziről követi azt. Nem éreztem azt, hogy részese lennék a történetnek, miközben néztem, de utólag rá kellett döbbennem, hogy rólam és bárkiről szólhatna a történet, hiszen mindannyian valamilyen módon sodródunk az eseményekkel.
Örülök, hogy láttam ezt a filmet és megismertem egy másik nézőpontot. Sose gondoltam volna, hogy egy ilyen egyszerű történetet így is el lehet mesélni. És egy kis ízelítőt kaptam a huszadik század közepi Japánról, a japán emberekről. Nem ez volt az utolsó találkozásom Ozu-val.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s