Hazatérés – 5. rész

A szájharmonika hangja mindenkit megnyugtatott. Péter furcsa helyzetbe hozott mindenkit, mondata most már végigkíséri az úton és befészkelte magát a többi utas gondolatába is. Hiába volt a vidám dal, a szomorúság szinte tapintható volt. Ha kicsit is sajnálhatták volna Pétert, ha mondhattak volna néhány biztató szót akkor könnyebb lett volna a lelkük. De ott volt Andris, aki az egészből nem értett semmit és ebben a hitében meg is akarták tartani. Bár a háború idején született, szerencsére a halál elkerülte, nem szembesült még vele. Az utasok érezték, hogy ezt az életvidám fiút megtörné, ha megtudná, hogy új barátja haldoklik, így a jelenlétében nem is mertek megszólalni. Sokáig ez nem mehetett így, a csend nyomasztóan nehezedett a társaságra. Klárának ekkor támadt egy ötlete:
– Péter, elvinné Andrist az étkezőkocsiba és kérne neki egy pohár vizet?
– Természetesen! Persze csak akkor ha ifjú barátomnak sincs ellenére – válaszolta Péter. Andris nem tiltakozott, sőt hamar leugrott az ülésről és elindult.
– Okosan viselkedj! – szólt Andris után az anyja.
A két új barát elindult az étkezőkocsi felé. Klára még egy ideig szemével követte őket, majd miután már nem látta odafordult a többiekhez. Látta, hogy mindenki kicsit megkönnyebbült, de megszólalni valahogy senki sem akart. Végül a néni törte meg a csendet:
– Mit szólnának hozzá, ha elmondanánk közösen egy Miatyánkot ezért az áldott jó emberért? Látom maguk is megdöbbentek, hiszen egy ilyen fiatalnak nem lenne szabad meghalnia. Rajta csak a Jóisten segíthet. Remélem, hogy imáink meghallgatásra találnak. Velem tartanak?
Teofila és Klára rábólintott. Újra elcsendesedett a fülke, de ez a csend sokkal másabb volt, mint az előző. A három imádkozó hölgy maguk közé várta Istent. A néni vezette az imádságot, a két fiatalasszony pedig követte. Megrendítő látvány volt egyszersmind felemelő. Igazi áhitattal mondták el az imádságot. Miután befejezték, még magukban elmélkedtek tovább. Nehezen emésztették meg, hogy Péter hamarosan meg fog halni és úgy gondolták, hogy a sok imádság mindenképp a javára válik majd. Azért tudták, hogy beszélni kell a helyzetről még. A gondolatok elsőként Teofilánál formálódtak szavakká:
– A kisfiad nem tudhatja meg – fordult Klárához – próbáljuk meg a gondolatainkat másfelé terelni. – javasolta Teofila, de arcán ott ült a szomorúság.
– De van egy gyönyörű történetem, ha visszaértek, akkor majd elmesélem – folytatta Teofila.
– Ki kellene használni, hogy Péter szájharmonikázik – tette hozzá Klára. – Neki is jobb, ha nem a halálról folyik a beszéd. Én egyetértek azzal is, hogy mesélsz valamit, főleg ha jó a vége.
– Nagyon jó a vége – mondta mosolyogva Teofila.
– Akkor én is szívesen fogom hallgatni – mondta a néni – de én itt már nem nagyon szólnék hozzá. Tudják kedveseim, ilyen idősen még szomorúbb, ha egy fiatal haldoklik. Az én időm már közel van, úgyhogy magam miatt nem aggódom. De Pétert féltem, és magamban imádkozom tovább.
A három hölgy megegyezett tehát, hogy mit is fognak tenni ha a két fiú visszatér. Péter és Andris azonban nem siették el a visszatérést. Péter tudta, hogy mivel kösse le a kisfiút. Sokszor járt már vonattal ezen az úton, úgyhogy jól ismerte a tájat, az épületeket. Andris pedig először utazott, úgyhogy tele volt kérdésekkel, amelyekre Péter készségesen válaszolt, sőt jobbnál-jobb, egyenesen fantasztikus történeteket talált ki. Volt benne kincs, rablók, királyok és királynők, hős lovagok, derék papok. Andris csak úgy itta ezeket a történeteket. Anyjától nem nagyon hallott ilyeneket. A mese boldoggá tette mindkettejüket.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s