Hazatérés – 4. rész

Andris nem értette a dolgot. Nem tudta sehogyan sem elképzelni, hogyan lehet valakinek a barátja egy nyaklánc. Furcsa dolgok jutottak eszébe, egészen elszaladt vele a fantáziája. Nem ismerte a vallást, nem ismerte Istent. Anyja sosem vitte el templomba, bár kislány korában járt templomba, de a vele történt szörnyűségek elfordították Istentől, így hát Andris nem tudott róla semmit.
Péter észre is vette a kisfiú furcsa arckifejezését:
– Látom furcsállod a dolgot! De ne félj, nem vagyok bolond! Gyere közelebb, hogy jobban lásd a nyakláncot! – Andris ránézett az anyjára, hogy szabad-e, ő pedig bólintott, hogy menjen csak. Különös érzések lettek úrrá rajta. Isten kopogtatott nála, de ő félt ajtót nyitni Neki. Fájtak az elmúlt évek sebei és nem mert megnyílni. Péter jelenléte azonban arra késztette, hogy rátegye a kezét arra a bizonyos kilincsre.
Közben Andris odaült Péter ölébe és kezébe vette a nyakláncot. Ekkor vette észre, hogy a kereszten van egy ember is, akit távolról nem látott.
– Ez az ember a barátod? – kérdezte.
– Bizony! És Jézusnak hívják és Ő minden ember barátja. – válaszolta Péter.
– Róla már hallottam – szögezte le Andris. – Anya mindig azt mondja ha megijed, hogy Jézusom! Akkor anya is ismeri. Te is ismered őt, anya?
Klára büszkén figyelte kisfiát és közben elgondolkodott. Felidézte magában gyermekkorát, mikor boldog volt, mikor barátaival oly szívesen jártak a templomba. Andris kérdése kizökkentette a kellemes emlékekből. Hirtelen nem is nagyon tudta, hogy mit válaszoljon. Egyértelmű volt, hogy sokat hajtogatta Jézus nevét, mindenféle hitbeli meggyőződés nélkül. De a mostani helyzet más volt. Érezte, hogy itt az idő, hogy Andrist bevezessék a hit világába. 
– Ismerem Őt, kisfiam, de már nagyon régen találkoztunk…
Péter számára világossá vált Klára története. Segíteni akart és ez a mondat csúszott ki a száján:
– Épp hozzá indulok, majd megkérem, hogy segítsen. – mire kimondta a mondatot már tudta, hogy hiba volt. Péter ugyanis halálos beteg volt és Bakonybélbe igyekezett, hogy ott a szerzetesek körében lehelje ki lelkét és találkozzon Teremtőjével. Titkolni akarta betegségét, nem akart szánalmat ébreszteni senkiben. Felkészült már a halálra, de most, hogy megismerte Andrist, ezt az ártatlan kisfiút, tudta, hogy ez az utolsó lehetősége, hogy valami igazán jót, valami istenit cselekedjen. Nagy buzgóságában azonban elszólta magát.
Nem is maradt visszhang nélkül Péter mondata. A fülkében ülők Andris kivételével mind tudták, hogy ez mit is jelent. Szólni nem mert senki sem. Nem akarták Pétert terhelni a kérdéseikkel, és nem akarták Andrist megijeszteni. Kár volna a gyermeket a halállal szembesíteni – gondolta a néni – kár ezért a fiatalemberért, pedig olyan szimpatikus. Jó pap lenne belőle. Azért csak imádkozom, hátha a Jóisten meggondolja magát. – ezzel imádságba merült.
Teofila nem tudott mit kezdeni magával. Amióta a gyárépületet látta, csak úgy kavarogtak fejében a gondolatok és az emlékek. Pétert se nagyon vette szemügyre, mikor beült a fülkébe. Gondolataiból Jézus nevének említése zökkentette ki. Ahogy az már kiderült Teofila vallásos fiatalasszony volt és most minden egyes idegszálával Péterre figyelt. Az ominózus mondat viszont nagyon megijesztette. Jól tudta az értelmét. Újra elsápadt. 
A helyzetet végül Péter mentette meg. A táskájából egy szájharmonikát vett elő.
– Megengedik, hogy játsszak valami vidám dalt?
A többiek helyeslően bólintottak.

Leave a Reply

%d bloggers like this: