Hazatérés – 3. rész

A vonat lassan gördült be a kelenföldi állomásra. Az állomás épülete nem volt jó állapotban, a peronok is sérülten álltak. Az állomás nem igazán volt alkalmas vonatok fogadására. Ennek ellenére hatalmas tömeg ácsorgott a sínek mellett.
A fülkében a tekintetek az ablakra szegeződtek, Andris még az arcát is odatapasztotta, hogy a lehető legjobban szemügyre vegye a várakozó sokaságot. Érdekesnek tartotta, hogy ennyi embert együtt lát, akik viszont a vonatot nézik. Andris integetni is próbált, mert azt gondolta, hogy az ott álló emberek őt is nézik. Korábban már megtapasztalta, hogyha visszaintegetnek neki, az jó érzéssel tölti el őt is és az integető illetőt is. Megmagyarázni nem tudta a jelenséget, de ami jólesett neki, azt szívesen csinálta újra.
Ahogy a vonat egyre jobban lelassított arcok váltak ki a tömegből. Szomorú arcok voltak, ugyanazt láthatta rajtuk a szemlélődő utas, amit a fülke utasain is, mikor elindult a vonat. Ez volt az itt maradás reménytelenségének és a megérkezés reménységének vegyes érzése. Andris nekik hiába integetett, csak álltak a peronon és várták, hogy megálljon a vonat és megtalálják rajta a helyüket.
Ekkor furcsa dolog történt. A vonat már majdnem megállt, a fékek már csikorogtak, amikor valaki visszaintegetett. Egy szemüveges vézna fiatalember volt, egyik kezében a táskáját tartotta. Ő is azt nézte, amit a többiek is, hogy akad-e még hely a vonaton. Ekkor lett figyelmes az integető kisfiúra és habozás nélkül visszaintegetett. Gyermekkorában gyakran integetett ő is ráadásul már értette az integetés viszonzásának és a mosolynak a hatalmát. Örök optimista volt, egy valódi álmodozó és igaz gyerek. Ezért az integetést egy mosollyal is megtoldotta. Ezt Andris még gyorsabb integetéssel viszonozta, de azt már a fiatalember. 
A vonat közben megállt. Klára megkérte kisfiát, hogy jöjjön el az ablaktól és üljön le mellé, hogy lássák a felszállók, hogy mennyi hely van. Ez a fülke volt az első az ajtó után, így a felszállók általában túl is mentek rajta, mondván hogy beljebb több hely van. Ez általában nem szokott igaz lenni, de az utas már csak ilyen. Most is így történt, az első néhány felszálló még csak be sem nézett a fülkébe, hanem gyors léptekkel továbbállt a vonat belseje felé. Utánuk pillanatnyi szünet, majd egy idősebb úr követte őket, mögötte pedig feltűnt az integető fiatalember, akit Andris észre is vett és mosolyogva integetett neki. A fiatalember visszaintett, ezzel is megerősítve a kettejük között szövődő barátságot. Ekkor kinyílt a fülke ajtaja és az idősebb úr köszönt be:
– Jó napot! Szabad-e leülnöm erre a szabad helyre? – Ekkor azonban meglátta az integető Andrist és hátranézett és meglátta a maga mögött álló fiatalembert, aki ugyancsak integetett és mosolygott. Nyomban érezte, hogy neki nincs itt keresnivalója:
– Azt hiszem, hogy a fiatalember jobb társaság lesz nálam – mondta, és betessékelte a fiatalembert a fülkébe – További jó utat kívánok Önöknek! Isten áldja mindannyiukat!- mondta és kifordult a fülkéből.
A fiatalember tehát elfoglalta a helyét a fülkében. Illendően köszöntötte a bent ülőket, a kis Andrissal is kezet fogott, aminek ő nagyon örült:
– Engem Péternek hívnak – mondta a fiatalember – és neked mi a neved?
– András! – kiáltotta, mert a meginduló vonat zajától nem hallott semmit. – Leszünk barátok? – kérdezte a kisfiúk szokásos lelkesedésével. Péter meglepődött a kérdés hallatán, de igyekezett titkolni meglepettségét, nehogy aztán kútba essen a még el sem kezdődött barátság terve. Péter nem volt egy társasági ember, igazából barátai se nagyon voltak, egy igaz barátja volt. De most mindenképpen szeretett volna még egyet:
– Leszek a barátod! – válaszolt és odahajolt Andrishoz és újra kezet fogott vele, amit a kisfiú láthatóan nagyon élvezett. – Szeretnéd megismerni a másik barátomat?
Andrist meglepte a kérdés. Nem zavarta, hogy új barátjának van más barátja is, de nem tudta elképzelni, hogy ki is lehet az, hiszen a fülkében az idős házaspáron, anyukáján, Teofilán kívül nem volt más.
– Nagyon kíváncsi vagyok rá! Ugye itt van valahol a vonaton? Akkor elmegyünk megkeresni? Anyu, elmehetek Péterrel megkeresni a barátját? – zúdította a kérdéseket Péterre és Klárára. Mire Klára szóhoz jutott volna Péter már válaszolt:
– Nem kell menni sehova! – válaszolt nevetve – A barátom itt van – mondta, és az inge alól elővette a nyakláncát, amin egy kereszt függött, rajta a megfeszített Krisztussal. Rámutatott, és így szólt – Ő az én másik barátom.- Arcán földöntúli boldogság jelent meg. Péter papnövendék volt.
Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s