Hazatérés – 2. rész

A vonat lassan indult, a fülkére csend ült. Az indulás valamiért szomorúvá tette mindannyiukat, a néni el is morzsolt néhány könnycseppet, majd a férjéhez bújt és mindketten szomorúan néztek ki az ablakon. A távolban mintha régi lakásuk tűnt volna elő, ami sokkal inkább a képzeletük játéka volt, mint maga a valóság, hiszen a ház már régen nem állt, a háború lángja elemésztette.
A két fiatalasszony is mereven nézett ki az ablakon, s bár arcukon végtelen szomorúság látszott, mégis megkönnyebbültek. Klára az újrakezdésben reménykedett, hogy apát talál kisfia számára. Az elmúlt évek teljesen tönkretették, kisemmizték, a világ kitaszította. Reménynek a fiát hagyta, és tényleg csak ő tartotta a lelket Klárában. Andrásnak hívták, ahogy az apját is. Andris a háború elején született, és kisgyermekként élte át a világégés minden borzalmát. Ennek ellenére csodaszámba ment, hogy nagyon vidám gyerek volt, a szeretet és a mosoly annyira ösztönösen és természetesen áradt belőle, hogy a környezetébe mindig tudott egy kis vidámságot csempészni.
Emellett eleven is volt nagyon, ha tehette sokat futkosott. Most is odarohant az ablakhoz és csak nézte, nézte, ahogy a vonat lassanként elhagyja az állomást. Még sosem utazott vonaton, minden új volt neki, szívesen nézte a várost, legalábbis azt, ami megmaradt belőle. Ha valami ismeretlent látott, rögtön odakiabált az édesanyjának:
– Anyu nézd milyen szép! – és közben ujjal mutatott rá. Klára ilyenkor elmosolyodott, de a többi utast is kicsit jobb kedvre hangolta. Azonban sem a mosoly, sem a jókedv nem volt teljesen őszinte. Mindannyian féltek. Nem tudták hová is érkeznek, mi fogja majd várni őket. Úgy érezték ebben a pillanatban, hogy nem tartoznak sehová. Még küzdött bennük a remény a reménytelenséggel, a félelem a bizalommal és a hittel, a bánat az örömmel.
A vonat épp egy gyárépület mellett haladt el, de egy kéménye sem füstölt. Igazság szerint kéménye se volt már, mert lebombázták. A kövek között utcagyerekek játszottak, bújócskáztak, ezzel elnyerték Andris szimpátiáját:
– Anyu! Ahová megyünk, ott lehet majd bújócskázni? – kérdezte.
– Persze, hogy lesz! – válaszolta Klára vidáman, majd kinézett újra az ablakon és ábrándokba merült. Fogalma se volt róla, hogy mi várja, de megtett mindent, hogy Andrist boldognak lássa.
Teofilát viszont nagyon szíven ütötte a lerombolt gyárkémény látványa. Látszott rajta, hogy valamiféle rossz emlék köti hozzá. Elsápadt hirtelen, de annyi ereje még maradt, hogy keresztet vessen. Erre aztán a néni is figyelmes lett:
– Kedvesem, olyan sápadt! Mondja csak, minden rendben van?
Látszott, hogy Teofila kicsit elkalandozott, de a néni kérdése visszazökkentette a valóságba.
– Jól vagyok, jól vagyok – válaszolta pironkodva Teofila – Csak elkalandoztak a gondolataim, ahogy megláttam azt a gyárat. Tetszik tudni én is egy ilyen gyárban dolgoztam…. – itt elakadt a szava és újra kinézett az ablakon és a szeme sarkában egy könnycsepp is megjelent, majd folytatta – … a gyárat lerombolták. Sok barátomat temette maga alá. De nem szeretnék róla beszélni…
– Kedvesem! – válaszolt a néni, egy anya gondoskodó és törődő hangján – Ne féljen én nem hozom fel a témát, engem is sok veszteség ért és higgye el, nagyon fáj nekem is.
– Köszönöm, maga nagyon kedves! Később majd talán… – …mesélek – akarta mondani Teofila, de a hangját már nem hallotta, csak azt, hogy a vonat fékez és a forgalmista kiált:
– Kelenföld állomás! Kelenföld állomás!

Folyt. köv.

Leave a Reply

%d bloggers like this: